15. - 16. - 17. Fejezet

 

15. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Mire Cyn visszaért a társasházba, több óra telt el, és a nap már jóval meghaladta a zenitjét. Behajtott a garázsba, az ajtót szokás szerint nyitva hagyta. A garázs és a lakás között volt egy nehéz ajtó, és amikor belépett rajta, megbizonyosodott arról, hogy teljesen bezárult és az elektromágneses zár is bekapcsolt. Aztán mentálisan feljegyezte, hogy át kell programoznia a hozzáférést. Ha Holly megint azzal a kabalafigura kinézetű Chuckkal kavar, akkor nem lehet benne megbízni. Chucknak elég furcsa ötletei voltak, és Cynthia nem ette meg a húga kifogását, hogy miért ment ma reggel az irodájába. Cyn sokat dolgozott ismert emberekkel. És bár soha eszébe sem jutott, hogy az e munka során megszerzett fényképeket vagy egyéb információkat eladja, nem voltak illúziói arról, hogy Holly hasonló értékrenddel rendelkezne. Különösen, ha ez közelebb vitte volna az oltárhoz Chuckkal és az apja pénzével.

A húga eltűntével nyugalom telepedett Cyn otthonára. Ő és Holly nem jöttek ki jól egymással, de ez inkább a személyiségük különbözőségének összecsapása volt, mint bármi más. Holly kényszeresen rendmániás volt, és nem volt rossz vendég, már ami az ilyen dolgokat illeti. Nos, kivéve természetesen a szimatolást. Mégis, amikor keresztülhaladt a lakáson, hogy széthúzza a függönyöket és kinyissa az ablakokat, hatalmas megkönnyebbülést érzett. Az otthona ismét csak az övé volt.

Békésen dúdolgatva levetette a selyem blúzt és a nadrágot, amelyet a városba való kiruccanáshoz vett fel, lerúgta stílusos magassarkúját, pólót húzott a kényelmes farmer fölé, és mezítláb lépkedett vissza az irodájába a korábban félbehagyott munkájához. Ebben a szobában lehúzva tartotta a rolót; jobban szerette a gyenge fényviszonyokat, amikor a különféle elektronikus kütyükkel dolgozott. De most, hogy egyedül volt a lakásban, nyitva hagyta az iroda ajtaját. Friss levegő áramlott be a folyosóról, fellebbentve az íróasztalon lévő papírjait, és emlékeztetve arra, hogy létezik világ a munkaterületének elsötétített falain kívül is.

A felvétel, amikor elindította, még mindig a zongoraszobát, és Matias korai halálát mutatta. Lassított felvételként újra és újra végignézte a jelenetet. Valami piszkálta az ajtóban lévő emberekkel kapcsolatban, volt valami oda nem illő, de nem tudott rájönni, mi az. A biztonsági kamera szöge nem volt ideális; a szoba közepére irányult, tökéletesen elhelyezve, hogy vegye Alexandrát a zongoránál, valószínűleg ez volt az oka az elhelyezésének. De az ajtónyílást olyan ferde szögben hagyta, hogy találgatásra késztette Cynt. A homlokát ráncolva nézte át a Duncan által biztosított számítógépes fájlokat. Legalább egy kamerának, ha nem többnek, kell lennie a zeneszoba előtti félemeleten. Elindította a szerinte megfelelőt, majd káromkodni kezdett a csalódottságtól, és megpróbált egy másikat. Végül harmadszorra sikerült, felgyorsította a felvételt, amíg meg nem találta, amit keresett. Ott, ahol két férfi állt az ajtóban. Az, akiben a sofőrt ismerte fel, beszélgetett valakivel a szobában, valószínűleg az áruló Albinnal. A másik hallgatott. Két férfi. De öt ember volt a kapunál lévő furgonban, a sofőr és négy fegyveres. Tehát hol volt a másik három férfi?

Cyn újra beolvasta a fájlokat, és előhívta a konyha bejáratáról készült videót. Az egyik elrablót lehetett látni rajta, ahogy két emberi őr holttestét vonszolja be a konyhába, majd ott marad őrködni a fekete furgonnál. Cyn egészen addig nézte a felvételt, amíg Albin elő nem bukkant az oldalsó ajtón, Alexandra mellette volt, mielőtt a férfi betuszkolta volna a furgonba. Cynthia ismét a homlokát ráncolta. Albin bemászott Alexandra után a raktérbe, a sofőr pedig becsukta az ajtót, majd a jármű elejéhez sietett. A másik két férfi – az egyik, aki bent volt a sofőrrel, a másik pedig, aki kinn őrködött – beszállt az utasülés felől, és mindhármukkal a vezetőfülkében a furgon elszáguldott. A lány szíve vadul vert, kimerevítette a képet, és hátradőlt a székében.

A két vámpír benn volt a furgon hátuljában, az elrablók közül hárman pedig elöl voltak. Lehet, hogy a másik két fegyveres a furgon hátsó részében várakozott – de mi a fenéért tették volna azt? Miért nem mentek be a házba segíteni? Persze állítólag Albin mindent elrendezett, de annyi dolog között bármi elsülhetett volna rosszul is. Miért ne lenne ott az extra erő, minden esetre? Ami azt jelentette, hogy két felfegyverkezett személy eltűnt. Nagyszerű! Oké. A nő felsóhajtott. Ez nagyon unalmas lesz.

Öt órával később a nap lenyugodott, az ablakokon befújó szél pedig határozottan hűvös lett, és Cynthia gyorsan haladt a huszonnégy órát felölelő felvételekkel, amelyeket Duncan biztosított. Felállt és kinyújtotta megmeredt izmait, majd bement a hálószobájába, és becsukta a teraszajtót, miközben figyelte, ahogy a nap a szmogszínű látóhatár alá süllyed. Amint a nap eltűnt, tárcsázta a számot az elegáns névjegykártyáról, amelyet Raphael adott. A hangposta jelentkezett, és egy személytelen női hang arra kérte, hogy hagyjon üzenetet.

– Lord Raphael, itt Cynthia Leighton! Beszélnem kell veled! Sürgős!

Aztán levetette a kényelmes ruháját, és még egyszer lezuhanyozott. Úgy érezte, hogy ez egy hosszú éjszaka lesz.

16. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn még mindig nedvesen a zuhanyozástól, törölközőt tekert maga köré, és kilépett a fürdőszobából a hálószobába. A kandallóhoz lépve lenyúlt, és benyomta az elektronikus gyújtást, elmosolyodva, amikor a tűz azonnal fellobbant vidáman táncolva a nyitott tűztérben. Szerette a meleg levegő érzését meztelen bőrén, és hagyta, hogy a törölköző a földre essen, amikor elment leellenőrizni a mobiltelefonját. Nem volt üzenet. Nem volt szakértő, de a nap már csaknem egy órája lenyugodott. Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy vámpír felébredjen, vagy bárhogy is nevezzék? Visszatért a fürdőszobába és hidratáló krémet kezdett masszírozni a bőrébe, először a lábán, majd a teste és a karja többi részén. A krém illatmentes volt. Cynthia semmiféle parfümöt sem használt. Tevékenysége során gyakran kellett inkognitóban mozognia, és nem volt szüksége rá, hogy a rajta lévő parfümből azonosítható legyen.

Összepattintotta az elülső kapcsot egy különösen vonzó pezsgőszínű csipke melltartón, és felhúzott egy tiszta farmert, amikor felhangzott a biztonsági kaputelefon. Valaki a földszinti ajtónál állt a garázsban. Cynthia néhány másodpercig bámulta a vétkes kaputelefont, majd megragadott egy pulóvert, és belebújt, miközben a folyosón át az irodájába sétált. Az otthoni biztonsági rendszere nagyon hasonlított a Santa Monica-i irodájában lévőre, csakhogy ennek valójában szélesebb látószögű lencséje volt. Ez hiba volt a Santa Monica-i biztonsági rendszerben, amelyet nagyon hamar orvosolni kívánt. Még mindig meg volt ijedve, hogy Raphael és Duncan milyen könnyedén besurrantak Lonnie után. Ha valaki más lett volna, aki rosszat akar neki, akkor a dolgok nagyon gyorsan elfajulhattak volna.

Az orra alatt motyogva benyomta a kijelzőt.

– Ha te vagy az, Holly, máris fordulhatsz vissza, és visszatérhetsz Chuckhoz, mert ez a szálloda egy időre bezárt.

Amit Holly helyett talált megborzongtatta.

Duncan megfordult, és közvetlenül a kamerába nézett, amikor bekapcsolta a monitort, mintha meghallotta volna az előbbi mormogást. Szőke haja frissen volt hátranyalva, és a Raphael biztonsági emberei által egyenruhaként viselt öltözék volt rajta – szénszürke öltöny, de ezen az estén fekete inggel és ónszínű nyakkendővel. Valójában nagyon jól nézett ki, és ha bárki másról lett volna szó, Cyn értékelte volna a látványt. Felmérte a helyszínt mögötte, és látott még legalább két vámpírt, akik egy nyitott limuzinajtó közelében álltak. Hallható sóhajjal nyomta meg a kaputelefon gombját.

– Duncan! Miért is nem csodálkozom?

– Ms. Leighton – válaszolt egy rövid biccentéssel –, azt mondta, hogy sürgős!

– Így igaz! Tudod, felhívhattál volna! Van saját autóm!

– A Mester ragaszkodott hozzá!

– Mint mindig! Oké, figyelj! Beengedlek, de várnod kell egy percet a földszinten. Nem vagyok kész...

– Ne legyen szégyenlős, Ms. Leighton! – A vámpír arckifejezése szigorúbbá vált az ingerültségtől. – Be kell, hogy hívjon bennünket!

Cynthia meglepődve vonta fel a szemöldökét, és örült, hogy a vámpír nem láthatja az arckifejezését. Tehát ez a rész igaz volt. De várjunk csak...?

– Tegnap este nem volt ilyen problémátok, hogy betörjetek az irodámba!

– Az irodája üzleti vállalkozás, Ms. Leighton. Sokan jönnek és mennek. Ez az otthona, és Lord Raphael türelme korlátozott. Hívjon be minket azonnal!

– Azt akarod mondani, hogy Raphael ott van lent és várakozik? A limuzinban van? – Micsoda szörnyű gondolat volt ez.

Duncan határozottan bosszúsan nézett rá. – Azonnal hívjon be minket, Ms. Leighton!

Cynthia a monitorra meredt. Nagyon nem akarta, hogy egy csomó vámpír bóklásszon az otthona körül. Másrészt viszont aligha utasíthatja vissza a helyi vámpírlordot, aki véletlenül az ügyfele is volt. Elmosolyodott. – Tudod Duncan, én nem így gondolom! – Felemelte a hangját. – Lord Raphael, meghívlak az otthonomba!

Férfias nevetést hallott, mielőtt Raphael hajlékony kecsességgel kibontakozott a limuzinból. Odalépett Duncan mögé, és a lány még a biztonsági kamera száloptikáján keresztül is látta a szemében az ezüstös szikrákat.

– Atyám, nem teheti!

– Dehogynem tehetem, Duncan! Ms. Leighton nem jelent veszélyt a számomra. – Tekintete a kamerán keresztül is a nő lelkébe fúródott. – Ugye, Cyn?

Cynnek elakadt a lélegzete, és hirtelen újra átélte azokat az erotikus álmokat, amelyek ma reggel felébresztették. Raphael elmosolyodott, és Cyn érezte, ahogy a bőre vágytelin megremeg.

– A francba – suttogta.

– Cyn?

– Igen, sajnálom! Úgy értem, nem, persze, hogy nem fogok ártani, vagyis nem szándékozom... – Elhallgatott, megnyomta a gombot, és hallotta a kaputelefonból a hangos kattanást, amikor a mágneses zár kioldódott.

Raphael sötét alakja blokkolta a kamerát, amikor elhaladt mellette, majd Duncan hevesen nézett bele. – Ha bármi kárt okoz a Mesteremnek, akkor kínkeservesen megbánja, minden családtagjával együtt! Személyes küldetésemmé teszem, Cynthia Leighton!

– Bakker, Duncan! – válaszolt a nő, élvezve az alkalmat, hogy újra normálisan lélegezhet. – Mi ez az eltúlzott drámázás? Ez nem az én ötletem volt, ne feledd! Ti vagytok azok, akik hívatlanul jelentetek meg. Ráadásul nehezen hiszem el, hogy Raphaelnek védelemre lenne szüksége ellenem. – Inkább fordítva – tette hozzá magában.

– Én figyelmeztettem! – mondta komoran.

– Igen, igen! Mindenféleképpen! – Fejcsóválva engedte el a kaputelefon gombját, és rájött, hogy a haja még mindig nedves a zuhanytól. A francba! Kirohant az irodájából, hogy gyorsan megszárítsa, és felhúzzon valamilyen cipőt, és majdnem beleütközött Raphaelbe a folyosón. Kiszaladt belőle egy halk, meglepett kiáltás, mielőtt még visszatarthatta volna.

Raphael mindkét kezével elkapta, hűvös ujjai a karjai köré simultak, és lefelé siklottak, hogy végigsimítsa a tenyerével, mielőtt végül elengedné.

– Raphael! – bökte ki a lány. – Mármint Lord Raphael... azt gondoltam, hogy megvársz...

– Eddig vártam, Cyn! Elegem lett a várakozásból! – Megfordult, és bement a lány hálószobájába, elsétált az ágyán összegyűrődött ágynemű mellett, és az ablakhoz lépve széthúzta a függönyt, hogy beengedje az éjszakai égboltot.

A nő utána sietett.

– Nekem még meg kell... Úgy értem, hogy neked valószínűleg kényelmesebb lenne...

– Itt jól érzem magam! – A férfi megfordult, hogy tanulmányozza őt, szemhéja lassan ereszkedett le, mielőtt előrehajolt volna, majdnem megérintve a lányt, miközben egy mély lélegzetet vett. Kissé elmosolyodott. – Ez a samponod!

– Mi?

– A samponod! Előző este éreztem egy nagyon halvány illatot. Nem viselsz parfümöt. Ez a samponod.

– Ó, igen, azt hiszem. – Cynthia megpróbált összpontosítani, de nagyon nehéz volt ez a hihetetlenül szexi férfi – rendben, vámpír – mellett, aki ott állt a haját szaglászva, és úgy mosolygott, mint aki sokkal többet szeretne csinálni. Ő egy vámpír, Cynthia! Egy mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, és elhátrált a férfitól két lépést, emlékeztetve magát arra, hogy ő egy profi, és Raphael az ügyfele.

– Adj még egy pillanatot! – Sikerült még egy lépést eltávolodnia. – Fel kell vennem valamilyen cipőt.

A férfi lenézett az élénk színűre festett körmökre a lány meztelen lábán, majd hagyta, hogy tekintete lustán haladjon felfelé a testén az arcáig. Cyn majdnem térdre rogyott, hogy könyörögjön, hogy ott helyben dugja meg. Csak fejezd ezt be, hogy újra racionális emberré válhass, olyan nővé, aki irányítja a saját ügyeit és életét, és nem veti magát egyetlen férfi lába elé sem! Érezte, ahogy a szavak a torkának tódulnak, és elrohant.

 

****

 

Amikor visszatért, a haja szinte teljesen száraz volt, és egy praktikus, masszív sarokkal ellátott Frye csizmát viselt, amelyben vagánynak és higgadtnak érezte magát. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor kijött a gardróbból, és Raphaelt még mindig az ablaknál állva találta. Széles válla feketén körvonalazódott az üveg mögött bevilágító holdfényben és a nő pontosan tudta, hogyan nézne ki a szeme, ha megfordulna. Megacélozta magát Raphael természetes csáberejével szemben. Valószínűleg a férfi nem is volt tudatában, annyira a része volt annak, aki és ami volt.

– Lord Raphael – mondta határozottan, majd újra próbálkozott. – Azt hiszem, kényelmesebb lenne a földszinten.

– Nem! Tetszik itt! – Ekkor elfordította a fejét, és a pillantása a gyűrött ágyra esett, mielőtt egy oldalpillantást vetett volna a lányra. – Neked nem? A földszinten a közösségi területed van, Cyn. Az nem te vagy! Ez... – intett maga körül. – Ez a fészked.

A lány a homlokát ráncolta. A fenébe is, igaza volt.

– Nem ide hívtalak – nos, egyáltalán nem hívtalak ide –, de szó sem volt a lakásom beosztásáról, Lordom! – kezdte, amikor odalépett az ablakhoz, ahol a férfi állt. – Megnéztem az elrablás napjának összes felvételét. Azok alapján, amit megállapítottam, vagy sokkal alaposabb vagyok, mint az, aki összeállította a montázst, vagy van egy másik tégla is a szervezetedben.

Raphael kecsesen megpördült, mint egy táncos a színpadon.

– És mit találtál, Cyn? – érdeklődött.

– Aznap reggel öt rosszfiú jött be a főkapun, de csak hárman mentek ki. Ha igazam van, van két betolakodód, akik kétségtelenül beszivárogtak a biztonsági személyzetedbe. Valószínűleg már azelőtt is neked dolgoztak, és egyszerűen csak visszaosontak, miután segítettek a haverjaiknak átjutni a biztonságiakon a kapunál. Természetesen maszkot viseltek, ezért a videóból nem tudjuk azonosítani őket, de szeretnék beütemezni további kihallgatásokat az emberi alkalmazottakkal, és megpróbálom kiszűrni őket. Valószínűleg még mindig szolgáltatnak információkat annak, aki eleve fizetett nekik. Ami az emberrablást illeti, tudhatták, hogy a biztonság laza, és csak Alexandra tartózkodik a birtokon. Ismerhették a gyakorlatot – mikor és hány vámpír tért nyugovóra, hány emberi őr teljesít szolgálatot és hol. Nem is beszélve bármilyen... lazításról a teljesítményben, ami a távollétedben történhetett.

Raphael szeme felvillant, és a lány sietve folytatta. – Minden szervezetben előfordul, Lordom! Legalábbis az emberek között. Amikor hetek és hónapok telnek el fenyegetés nélkül, hajlamosak lazítani, kevésbé ébernek lenni. És ha a nagy főnök – ez lennél te – eltűnik, még lazábbak lehettek. Ez a két férfi tudhatta ezt, tudhatta, hogy ki lehet különösen lassú, különösen reggel.

Raphael előrántott egy kis mobiltelefont a zsebéből, és benyomta az egyik gyorshívó számot. Cyn hallotta, ahogy lenn csörög a terasz alatt. Kilépett, és a tengerparton találta Duncant, aki a lakás felé bámult, mobiltelefonnal a fülén. Pislogás nélkül meredt Cynre, miközben Raphaellel beszélt, majd a beszélgetés befejezése után azonnal tárcsázott egy másik számot, és hátat fordított neki, mielőtt beszélni kezdett volna. Cyn vissza bement.

– Duncan gondoskodni fog erről – biztosította Raphael. – Reggelre meg kellene tudnom, kik ezek a kémek. Az emberrablás óta senki sem hagyhatta el a birtokot. Akárkik is, még mindig ott vannak!

– Nos, ez jó. Mi van azzal a fickóval, aki eredetileg átnézte a felvételeket, vagy állítólag megtette? Vagy rosszul végezte a munkáját, vagy szándékosan kihagyta ezt a kis részletet. Nem emlékszem, hogy beszéltem volna hasonlóval a múlt éjszaka, ezért beszélnünk kell vele is!

– Ah! Ez Gregoire volt. Nemrég még ő irányította Alexandra biztonsági egységét.

– Nemrég? – ismételte meg Cyn lesüllyedő gyomorral.

– Gregoire már nem... ad okot aggodalomra.

Cyn kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd inkább beszívta a levegőt, és kiengedte.

– Oké. Mi van ezzel a másik két fickóval? Mit fogsz velük csinálni?

– Válaszokat kapok tőlük, Cyn! – mondta hidegen. – Olyan válaszokat, amelyek egy lépéssel közelebb visznek az ellenségemhez.

Cyn nagyot nyelt.

– Szeretnék, hmm... szeretnék ott lenni, amikor beszélsz velük, Lordom! Van néhány kérdés, amire szeretnék választ kapni, és lehetséges... – sietve folytatta, amikor a férfi fenyegető pillantást vetett rá. – Lehetséges, hogy olyasmit is észreveszek, ami felett ti átsiklanátok. – Szelíd emlékeztető volt, de mégiscsak arra hívta fel a figyelmét, hogy ő volt az, aki felfedezte a behatolók jelenlétét.

Raphael keresztülsuhant a szobán, a lépései elhalkultak a vastag szőnyegen, az öltönyének puha gyapjúja pedig mintha simogatta volna magas, karcsú testét. Egészen a lányig lépkedett, és csak akkor állt meg, amikor már csak néhány centiméter választotta el őket. Cynthia megdermedt, a szíve olyan erősen dobogott, hogy látható volt a pulóvere finom kötésén keresztül.

– Igazad van, Cyn – mondta halkan. – Az adósod vagyok.

– Ez... – Elkezdte megnyalni a hirtelen kiszáradt ajkait, majd megállt, mivel észlelte a férfi pillantását, ahogy követte a nyelve mozdulatát. – Ez is a munkám része, Lordom! Erre béreltél fel!

– Így van! – Kissé előrehajolt, testét kissé közelebb mozdította a lányéhoz, lélegzete a bőrét súrolta. – Időbe telik, Cyn, hogy megtaláljuk ezeket a férfiakat. És még előttünk áll az egész éjszaka.

Cynthia küzdött, hogy tiszta maradjon a gondolkodása. Raphael annyira közel volt. Egész teste áhítozott, hogy megérintse, csak egyetlen egyszer érintse meg... kérlek! Annyira szorosan szorította össze az öklét, hogy a körmétől vérezni kezdett, és látta, ahogy Raphael orrlyukai kitágulnak az illattól. Olyan volt, mint egy arculcsapás. Vett egy mély lélegzetet, majd még egyet, és ellépett.

– Dolgom van! Ha ezt figyelmen kívül hagyták, lehet, hogy valami mást is. És szeretném feljavítani a hangot. Az emberrablók mondhattak olyasmit egymásnak, ami nem hallatszik az alapfelvételen, vagy akár olyat, amit az embered, Greg nem akart, hogy hallj.

Raphael lehunyta a szemét. – Természetesen. Folyamatosan tájékoztass!

– Igen. Persze. És ugye beengedsz a kihallgatásra? Nem csinálod nélkülem?

Raphael szeme csillogott. – Ó, nem, Cyn! Nem fogom nélküled csinálni! – Odalépett a lépcsőhöz, és elindult lefelé, majd megállt, mielőtt a következő lépcsőfokra lépett volna. Cynthia, aki szorosan a nyomában lépkedett szintén megállt, amikor a férfi is.

– Áruld el, Cyn – mondta halkan, szinte kifejezéstelen arccal –, álmodtál az este?

A nő pislantott, és szíve a vágy helyett a félelemtől lüktetett hevesen.

– Hogy érted? – suttogta.

Raphael mindentudóan mosolyodott el.

– Majd jelentkezem!

Mire leért a lépcső aljára, a férfi már be is fordult a sarkon, és sokkal gyorsabban haladt, mint egy ember. A garázs ajtaja nagyot csapódott, és Cyn a korlátnak támaszkodott, és addig hallgatózott, míg meg nem hallotta az autóajtó távoli becsapódását, majd a limuzin halk motorzúgását, amint felfelé tartott a dombon az országút felé.

A tenyerén lévő apró, vérrel teli félholdakra meredt.

– Nos, Holly – suttogta –, lehet, hogy Chucknak ezúttal talán igaza van…

17. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael leviharzott a lépcsőn, haragja minden lépéssel egyre csak növekedett. Hogy merészeli úgy kezelni őt, mint valami egyszerű közembert! Gyönyörű nők, hatalmas nők térdeltek előtte esdekelve, egyetlen csókért könyörögve, de ez nem! Úgy képzelte, majd játszik vele, de ez egy veszélyes játék volt. Ó, meg fogja kapni őt, az ő Cynjét. Látta a vágyat a szemében, valahányszor ránézett. Egyelőre játssza csak a játékát, még azt is hagyja, hogy azt higgye ő nyert. De amikor odajön hozzá, ugyanúgy térdre fog esni, mint az összes többi. Ami a ma estét illeti... Sokan voltak, akik szívesen álltak volna a szolgálatára, akik lelkesen oltották volna a szomját. Felrántotta az ajtót, hagyta, hogy hangosan becsapódjon, és hallotta, ahogy bezárul mögötte. Dühe újból fellángolt a hangtól.

– A tengerparti házhoz! – morogta, és anélkül haladt el Duncan mellett, hogy egy pillantást vetett volna rá.

– Uram, ez...

Duncan tiltakozása félbeszakadt, amikor Raphael keze kilőtt, megragadta a torkánál, és felemelve a falhoz szorította. Raphael szorosan mellé lépett, a pillantását rászögezte, és figyelmeztetően kivillantotta az agyarait.

– Olyan vagy nekem, mint egy testvér, Duncan! – vicsorgott. – Még talán közelebbi is! De te is engedelmeskedni fogsz!

Szétnyitotta az ujjait, és hagyta, hogy a másik vámpír a garázs padlójának kemény betonjára essen. Duncan négykézlábra ereszkedett, fuldokolva kapkodott a levegő után. Raphael bámult rá, már megbánta, hogy elvesztette az önuralmát, bár még mindig küzdött a dühvel, amely azzal fenyegetett, hogy elárasztja. Biztonsági egységének többi része némán és mozdulatlanná dermedve figyelte a történteket.

Kinyújtotta a kezét Duncan felé. Duncan lesütött szemmel, és légszomjjal küszködve mászott előre, és megfogta a kezét. Úgy emelte az arcához, mintha meg akarná csókolni, de Raphael türelmetlenül elrántotta, majd ismét kinyújtotta.

– Fogd meg a kezem, Duncan!

A szőke vámpír engedelmeskedett, Raphael pedig megszorította a kezét, és egy könnyed mozdulattal talpra rántotta hadnagyát.

– A tengerparti házhoz – mondta. Sarkon fordult, és gyorsan becsúszott a sötét limuzinba.

Ahogy a part mentén haladtak, Raphael csendben merengett, tudatában volt a mellette ülő Duncannek, és a két másik vámpírnak, akik elöl ülnek. Megvárta, hogy jó messze kerüljenek Cynthia házától, mielőtt megszólalt volna.

– Nos? – kérdezte.

– Megvannak, mester – mondta visszafojtott hangon Duncan. – Egyszerű dolog volt, csak ellenőrizni kellett a főház biztonsági felvételeit.

Raphael szája komoran összeszorult. – Egyszerű dolog.

– Igen, uram! Teljes mértékben...

– Ne fáradj! – emelte fel a kezét. – Éppen olyan ostoba vagyok, mint az a Buffalo-i öregember. Megtörténhetett volna ez ötven évvel ezelőtt, Duncan? Még tíz évvel ezelőtt is? Nem! Önelégült lettem, elkényelmesedtem és ellustultam a kényelemtől. Ez egy hatalmi játszma. Valaki észrevette, amit én nem láttam egészen eddig a pillanatig!

– Nem fog sikerülni, uram! Az emberei egyedül Önhöz hűek...

– Nem, nem fog neki sikerülni! – értett egyet vele keményen. – Az ellenségem túlságosan elbizakodott, és még az újhold előtt meg fogom tudni a nevét.

– Uram – merészkedett Duncan. – A tengerparti háznál... – Raphael lassan és fenyegetően meredt rá. Duncan nyelt egyet, a torkának nyilvánvaló fájdalma emlékeztette az előbbi büntetésére. – Akarja, hogy Lonnie...

– Nem! Majd én kiválasztom a sajátomat!

– Bemehetnénk legalább a privát bejáraton, uram? – könyörgött Duncan.

– Természetesen, Duncan! Nem vagyok észszerűtlen.

– Nem, uram! – suttogta hadnagya. Megnyomta az interfont és utasította a sofőrt.

 

****

 

A tengerparti ház Malibu központjában volt, két emelet és ötszázhatvan négyzetméter fényűzés, egy teljes üvegfallal az óceán felé nézve. Volt egy privát borospincéje, amely teljesen mértékben fel volt töltve a vámpírok által kiválasztott, meglehetősen egyedi itallal, és egy hatalmas, ínyenc konyha, amelyet elsősorban a nagyon készséges adományozók táplálására használtak, akik hetente négy este töltötték meg a házat. A ház hétfőtől szerdáig sötét volt, és bizonyos ünnepeken, ez utóbbi Lonnie részéről volt egy kis poén. Az év fennmaradó részében a partik állandó helyszíne volt. Meghívtak mindenféle szexuális preferenciájú szebbnél szebb embereket, valamint a hatalmi elit körébe tartozókat, akik szerettek az árnyékban maradni. Az összejövetelek céljáról soha nem beszéltek, bár mindenki, aki belépett a bejárati ajtón, pontosan tudta, mi történik a hálószobákban és a sötét sarkokban. A tengerparti házban senki sem volt ártatlan.

Raphael szó nélkül suhant ki a limuzinból, a saját magánbejáratán át lépve a házba. A főszoba egy hatalmas, tágas terem volt, amely kifejezetten egy exkluzív éjszakai klubra emlékeztetett. A világítást szándékosan félhomályosan tartották, hogy kíméljék a vámpírok érzékeny szemeit, és álcázzák nemcsak a vámpírok és az emberek gyakori jövés-menését az emeleti magánszobákból, hanem a kevésbé diszkrét találkozásokat is a sarkokban. A hangszórókból dübörgő lüktető dobolás, folyamatosan fokozta a veszély és ígéret érzését. Raphael simán haladt keresztül a tömegen, tudva, hogy ő egy ragadozó a zsákmányai között. Arcát elrejtették a folyamatosan változó árnyékok. Az útjába kerülő emberek felnyögtek a félelemmel vegyes kéjtől, amikor elhaladt mellettük, testük felé hajolt, még akkor is, amikor a szemük elárulta az agyuk állati részében zakatoló rettegést. Látta, ahogy a vámpírok lopva figyelik őt, az urukat, ahogy az extázisban lévő sápadt arcokat méri fel, és hogyan fürdik a hatalmában, magába szívva a körülötte lévő emberi marhák vágyát és félelmét.

Raphael nyugtalan tekintettel böngészte a tömeget, teste kemény és tettre kész volt, dühe az ereiben dübörgő kéj felszínén haladt, és arra csábította, hogy fogait belemerítse egy nő vérének édes melegébe, farkát pedig a lábai közötti nedves forróságba. De az, akire éhes volt, nem volt itt. Mérföldekre volt, acélajtója és törékeny ellenállása mögé rejtőzve. Felmordult az ismét fellobbanó frusztrációtól, és megragadott egy magas, sötét hajú nőt. Ugyanolyan sóvárgó volt, mint a többiek, csábítóan magas sarkú cipőivel a hosszú, karcsú lábain, egészen a rövid és szűk szoknyába burkolt feszes seggéig. Kócos haja a csupasz vállát verdeste, és a férfi lehajolt, hogy megszagolja az illatát. A türelmetlen düh vicsorgása dübörgött fel a mellkasában, amikor végigvonszolta a folyosón és be a földszinti hálószobába, amely csak az ő számára volt fenntartva. Alig sikerült becsuknia az ajtót, mielőtt az agyarait belemélyesztette a lány puha nyakába, és a farka egyre keményebb lett minden egyes csepp zamatos vértől.

A nő buján felnyögött, és Raphael erekciójához nyomta magát, átölelve a férfi hátát, hogy mellét a mellkasához dörzsölje. Raphael figyelmen kívül hagyta a könyörgést, amíg tele nem itta magát, amikor már kicsordult a vér a szájából, mert már nem tudott többet lenyelni. A nő kis tiltakozó kiáltást adott ki, amikor elengedte, megkapaszkodott benne, és esdekelve könyörgött. Arccal lefelé az ágyra dobta, csípőjét felhúzta az ágyékához, a szűk szoknyát felgyűrte a fenekén, és letépte az azt borító kis csipkét. Kiszabadította lüktető farkát, és a lány felé lökte, a bejáratát keresve. A nőnek felívelt a háta, hívogatóan még szélesebbre tárta a lábait, zihálva a vágytól.

Raphael megdermedt, a szemérmetlen látványt bámulva, megundorodott a nőtől, és önmagától is. Az elméje Cyn képét varázsolta maga elé, zöld szemei félelemmel vegyes vágyakozással teltek, telt melle, ahogy megemelkedik minden egyes lélegzetvétellel, kemény mellbimbói, ahogy könyörögnek, hogy megérintsék, szíve olyan hangosan dobog, hogy minden erejére szüksége van, hogy ne tegye rá a kezét. Az ágyon fekvő nő nyíltan zokogni kezdett, rávetette magát a férfira, és könyörgött, hogy bassza meg. Raphael elhátrált, és hirtelen rájött, miért éppen ezt a nőt választotta. A lány rossz utánzata az ő Cynjének, de Cyn soha nem alacsonyította volna le magát ennyire. Arra gondolt, hogy figyelmezteti a nőt, megfenyíti, hogy jobban becsülje saját magát, de tapasztalatból tudta, hogy a figyelmeztetése nem lesz meghallgatva. És különben is, ki ő, hogy megfenyítse a másikat, a saját vágyának visszataszító kimutatása után?

Az erekciója lelankadt. A vér, amelynek még néhány perccel ezelőtt olyan édes íze volt, most ecetként érződött a nyelvén. Felhúzta a nadrágján a cipzárt, megtörölte a száját, és kiköpött az egyik oldalra, mielőtt kilépett volna a szobából, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna hátra.

Duncan a folyosón várakozott, Juro a közelben; Juro bátyja kint lehet az autónál. Lonnie halkan beszélgetett Duncannel, amikor Raphael, mint a megtestesült harag felbukkant.

– Gondoskodj róla! – morogta Lonnie-nak, és elment, kilépett az ajtón, és beült a várakozó limuzinba.

Duncan szótlanul követte a kocsiba, kinyitott egy rekeszt a vezetőülés mögött, és átadott Raphaelnek egy meleg, nedves törlőrongyot. Raphael köszönő mordulással vette el, majd figyelmesen megtörölte a száját és a kezét, mielőtt visszaadta volna a most már véres rongyot a hadnagyának.

– Várnak?

– Igen, Uram!

– Jó! – Többféle módon is le lehet dolgozni a gerjedelmet, gondolta komoran.