30.- 31.-32. Fejezet

 

30. Fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Cyn déli irányban haladt a Pacific Coast autópályán, tényleges célállomás nélkül. Átgondolta és elvetette az ötletet, hogy megálljon az irodájánál. Ha Raphael azt gondolta, hogy őrt állít a lakásához, a következő hely, ahol keresni fogja, az irodája lesz. Másrészt nagy szüksége volt egy zuhanyra és egy kis pihenésre. Felvette a telefonját, hogy felhívja a helyi szállodákat, aztán észrevette, hogy két üzenete is van, mindkettő a barátnőjétől, Benitától. Lejátszotta az első üzenetet.

– Hé, chica! Visszahívlak!

Cyn továbblépett a következő üzenetre.

– Lemme esplain (hadd magyarázzam el) – mondta barátnője eltúlzott Ricky Ricardo akcentussal –, felhívtál. Visszahívtalak. Akkor most te hívj vissza!

Cyn még mindig nevetett, amikor Benita felé kanyarodott a 10-es autópályán.

Benita Carballo egy ötvenes évekbeli apró, földszintes házban lakott L.A. belvárosától nyugatra. A ház egyike volt azoknak a százaknak, ha nem ezreknek, amelyeket a második világháború után építettek, hogy ott helyezzék el a dél-kaliforniai virágzó katonai-ipari komplexumot elárasztó munkásokat. Kicsik voltak, általában két szobás építmények, egyetlen fürdőszobával és egy szerény udvarral. Az eredeti épület fából készült, bár sokukat kőépületté fejlesztették az évek során. Benita háza is ezek közé tartozott. Háza rendezett és gondozott volt, halványsárgára festett, fehér díszítéssel. Amikor Cyn leparkolt a járdaszegély mellett, az összes redőny le volt engedve, és a reggeli újság még mindig ott hevert az elülső lépcsőn. Barátnője autója a rövid kocsifelhajtón állt, egy különálló garázs előtt, amelyről Cyn véletlenül tudta, hogy sok barát és családtag tárolóhelyként használta.

Cynthia felkapta a mobiltelefonját, és beütötte Benita számát. Többször megcsörrent, mire bejelentkezett a hangposta.

– Benita, itt Cyn! – mondta hangosan. – Vedd fel, vedd fel, vedd fel!

Valaki felvette a telefont, majd hangos csattanással le is ejtette. Cynthia elrántotta a fülétől a telefont, majd éppen időben tette vissza, hogy meghallja Benita alvástól rekedt hangját.

– Chica, jobb, ha nagyon jó okod van arra, hogy felébressz!

– Hé, éppen visszahívlak! Ezen kívül majdnem csúcsforgalom van... és a délutáni csúcsforgalomra gondoltam.

Benita felhorkant.

– A nap huszonnégy órájában csúcsforgalom van ebben a városban! Mi a helyzet?

– Nem hívhatom fel a régi barátomat, hogy üdvözöljem? Fel kell mennem?

– Mondd ezt a gazdag fiúcskáknak, kicsim! Ennél azért jobban ismerlek!

Cyn drámai módon felsóhajtott.

– Eckhoff azt mondta, hogy lehetnek válaszaid néhány kérdésemre.

– Eckhoff? Tudtad, hogy az az öregember Jennifert döngöli a nyilvántartóból?

– Nem hülyéskedsz? Mondta, hogy van valakije; azt hittem, a kutyájára gondol.

Benita köhögni kezdett a meglepett nevetéstől.

– Ez az a Cyn, akit ismerek! Szóval hol vagy?

– Pontosan a házad előtt. Látod, milyen udvarias ember vagyok? Csengettem? Nem! Először felhívtalak!

– Dios mio! Gyere be! Főzök kávét.

Mire Cyn az ajtóhoz ért, Benita már elfordította a kulcsot, és újra eltűnt. Cyn felvette az újságot, és kinyitotta a régimódi, szúnyoghálós ajtót, és beengedte magát. A ház rendezett és takaros volt, a fapadló csillogott. Semmi sem volt szanaszét, még egy folyóirat vagy egy könyv sem. Alig látszott, hogy lakik benne valaki. Arra gondolt, hogy Benitának biztos van takarítónője, mert a lány, akire Cyn emlékezett, nem volt ilyen rendszerető. Hallotta, ahogy barátnője a konyhában pepecsel, ezért abba az irányba indult.

Benita hátrapillantott a válla fölött, amikor Cynthia belépett az apró konyhába, és az egyik szemöldökét felvonta, amikor észrevette Cyn megviselt arcát.

– Úgy látom, van mit bepótolnunk! – Kivett pár bögrét a szekrényből, és a csempézett pultra tette. – Néhány napot nem voltam itthon, így a legtöbb, amivel megkínálhatlak, az egy kávé és a fagyasztóból kivett, felmelegített bolilló (egyfajta sós kenyér, amelyet hagyományosan Mexikóban, de Közép-Amerikában is készítenek. A bagett egyik változata, de annál rövidebb). Bármi mást akarsz, elmész a boltba!

– A kávé elég! Mit dolgozol manapság az őrsön?

A lány hárította a kérdést.

– A szokásos dolgok – mondta.

Cyn, hogy leplezze a meglepetését, a fal mellett álló két bárszékhez sétált, és felült az egyikre. Nem volt jellemző Benitára, hogy szégyenlős legyen. Még azután is, hogy Cyn otthagyta az őrsöt, Benita mindig is nagyon szívesen osztott meg vele mindent a feladataival kapcsolatban.

– Eckhoff azt mondja, hogy az oroszokkal dolgozol.

Benita hirtelen megfordult, és gyanakvóan nézett rá.

– Miért mondta ezt neked?

– Jesszus, Benita, mi a probléma? Feltettem neki néhány kérdést, és ő azt mondta, hogy te valószínűleg jobban tudsz rájuk válaszolni, mint ő.

– Milyen kérdések?

– Egy oroszt keresek. Csak a neve van meg. Kolinsky. – Figyelmesen nézte a másik nőt, ezért elkapta arcának parányi megfeszülését a név hallatán.

– Persze – mondta Benita erőltetett könnyedséggel. – Kolinsky helyi lakos, de lehet, hogy elkéstél. Tegnap este elég komolyan elkapták! Miről van szó?

– Ki kapta el? – kérdezte Cyn, azon tűnődve, mennyit tudhatnak a rajtaütésükről. Nem tudta biztosan, nem emlékezett semmire a tűzharc után, de úgy gondolta, hogy Kolinskyt élve kapták el, és talán még párat.

– Még nem tudom a részleteket, de ha ő az, akit keresel, akkor lehet, hogy máshol kell keresned. Amúgy miért érdekel?

– Azt hiszem, elrabolt valakit, aki közel állt az ügyfelemhez. És az ügyfelem azt a valakit vissza akarja kapni.

– Emberrablás? Nem a szokásos ügyed, chica.

– Igen, Eckhoff is ezt mondta! Mi a helyzet egy Puskin nevű valakivel? Eckhoff soha sem hallott a fickóról, és a forrásom is kissé bizonytalan volt.

– Puskin? – Benita remegő kézzel túrt a rövid hajába, mielőtt válaszolt volna. – Nem – mondta. – Soha nem is hallottam róla! – Hirtelen felélénkülve felugrott. – Végül is azok a bolillók egészen jól hangzanak! Akarsz egyet? – Előhúzott egy műanyag zacskót a mélyhűtőből.

– Nem, köszönöm, nem kérek! Szóval, milyen a munka?

– Szar, de még mindig jobb, mint a vámpírok piszkos ügyeit intézni, nem?

– Oké! – Cyn megsértődve és megbántódva állt fel. – Nyilvánvaló, hogy hibáztam, hogy idejöttem! Térj vissza az alváshoz, talán kedvesebben fogsz ébredni, én pedig majd máshol jutok az információhoz!

Már félúton járt a bejárati ajtó felé, amikor Benita utánaszólt.

– Nézd, sajnálom, Cyn! Gyere vissza! Ez a feladat túl régóta tart, és felőröl, ennyi. Gyere vissza! Kérlek!

Cyn megfordult, és kételkedve tanulmányozta. Aztán megvonta a vállát.

– Rendben! Kezdjük újra! Szóval, mi a helyzet, Benita?

– Rávettek, hogy az oroszokkal dolgozzak. Ez nem az én területem; nem az, amit megszoktam. Nem ismerem ezeket az embereket, nem ismerem a kultúrájukat, a szokásaikat, és ez őrülten kikészít.

– Miért? Úgy értem, te remek zsaru vagy, de... – Cyn legyintett a kezével. – Nem igazán tudsz beolvadni. – Benita csinos latin-amerikai nő volt, sötét szemekkel és göndör fekete hajjal, amelyet fájdalmasan rövidre vágatott.

Benita elkeseredetten sóhajtott fel.

– Nekem mondod? Balszerencsémre az egyik célpont imádja a barna bőrt, szóval itt vagyok.

– Nem beszámítható az ízlése, mi?

Benita felnevetett.

– Én is ezt mondom neki folyamatosan! – Az arca kijózanodott, mire megfordult, hogy kiöntse a kávét. Odalépett, és átadta Cynnek az egyik bögrét, és a Cyn mögötti bárpulton lévő cukorra intett. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és felöntötte tejjel a saját bögréjét. Cynthia megrázta a fejét a felemelt kartondobozra, és kanalazott egy kis cukrot a kávéjába, míg Benita eltette a dobozt és csatlakozott hozzá a szomszédos bárszéken.

– Szóval, honnan szerezted az infót Kolinskyről? – kérdezte Benita.

– Egy haldokló embertől.

– Ki volt, és hogyan halt meg?

– Nem ismertem, és ami a hogyant illeti... túl fiatalon és váratlanul.

– Honnan tudod, hogy az információi jók?

– Mondjuk úgy, hogy ez a fickó motiválva volt, hogy az igazat mondja.

– Bassza meg!

– Igen!

– Balszerencse a tegnap balhéval kapcsolatban – mondta Benita túl lazán, belekortyolva a kávéjába. – Lehet, hogy számomra is balszerencsés!

– Várj, ő nem a te pasid volt, ugye?

– Mi? Ó, nem! Nem! Nem, az én pasim ennél sokkal magasabban van! – Felemelte a tekintetét, és leltárt készített Cyn megtépázott arcáról. – Úgy nézel ki, mintha téged is utolért volna a balszerencse!

– Ja, ez? – Cyn csak legyintett egyik kezével barátnője aggodalmára. – Egyik ügyem félresikerült. A fickó, aki megcsalta a feleségét, nem akarta, hogy lefényképezzék!

– Most szólj hozzá!

– Igen! Figyelj, Benita, vigyázz ezzel az orosszal! Eckhoff azt mondja, hogy ezek rossz emberek.

– Igen! – A nő elfordította a tekintetét, majd visszanézett Cynre. – Tudod, azt hiszem, lehet, hogy már túl késő vigyázni. Figyelj – folytatta hirtelen lelkesedéssel –, ha tényleg tudni akarod, mi történik ezeknél a fickóknál, miért nem jössz velem ma este? Nagy felfordulás lesz, valami kibaszott orosz dolog, nem tudom! De mindannyian ott lesznek. Ez egy csúcstalálkozó. Jó buli lesz, ha más nem is! – Kinyújtotta a kezét, és Cynthia stílusosan tépett hajának végét a homlokán lévő vágás fölé igazította. – Szeretni fognak, kislány! Egy kis smink, és pont olyan jó leszel, mint mindig!

Cynthia átgondolta. Valami furcsa történik. Benita furcsán viselkedett, egyik pillanatban teljesen titokzatos, aztán a következőben teljesen vidám, és „Hé, gyere a buliba” a következő. Másrészt, ha akár csak egy éjszakára is bejuthatna, hogy egy kicsit flörtöljön és elcsevegjen néhány rosszfiúval... Nem sokat foglakozott a saját kinézetével, de ez nem azt jelentette, hogy nem volt tisztában vele. Általában tetszett a férfiaknak, legalábbis addig, amíg meg nem tudták, hogy van agya is.

Egy dolgot biztosan tudott, miután látta a tegnap esti akciót, nem Kolinsky volt Alexandra elrablásának a kiötlője. Fogadni mert volna, hogy az ő részvétele Judkins megzsarolásával, és az egyáltalán nem siratott Barry bejuttatásával be is fejeződött. Valószínűleg semmi köze sem volt a tényleges emberrabláshoz. Természetesen, ahelyett, hogy a saját nyomozásával foglalkozik, meg kellene várnia az estét, hogy felhívja Raphaelt, és megtudja, kikérdezték-e Kolinskyt, és mondott-e bármit is. De Cyn soha sem olyan volt, aki azt tette, amit kellett volna.

– Oké! – egyezett bele. – Jól hangzik. – Lenézett arra, ami rajta volt. – Be kell szereznem valami másik öltözéket!

Benita végigfutott a tekintetével Cyn kopott farmerén és bőrkabátján.

– Igen, valóban! Ezek a fickók nagyon adnak az öltözködésre! Viselj valami szexi és rövid cuccot, ami megmutatja azokat a hosszú, vékony lábaidat!

– Az én lábaim nem vékonyak, törpe! – Régi, ismerős vita volt ez kettejük között.

– Folyamatosan ezt mondod magadnak, chica! – Benita megnézte hány óra. – Nézd, a buli közelebb van a te házadhoz, mint az enyémhez. Miért nem várod meg, amíg átöltözök, és akkor mehetünk közvetlenül tőled!?

– Mmm, inkább ne! Ma valahogy kerülném a lakásomat! Csak rajta, te készülődj, én pedig elmegyek vásárolni! – Felállt, az izmai emlékeztették, hogy mennyire fájnak, ami viszont arra emlékeztette, hogy nem jött össze a forró fürdő. Felsóhajtott.

– Figyelj, hmmm... mielőtt elmegyek, lezuhanyozhatnék gyorsan? – Gondolkodás nélkül levette a kabátját. – Úgy értem, nem akarom az összes ruhát így felvenni...

Benita felzihált, és a szeme tágra nyílt, amikor felfogta Cyn összes zúzódását és sebhelyét.

– Van valami problémád a barátoddal, kislány?

– Igen – motyogta Cyn. – Valami olyasmi. Mit mondasz a zuhanyra?

Benita kételkedő pillantást vetett rá, és rosszallóan ingatta a fejét. – Légy a vendégem, chica! Tiszta törölközők a folyosón lévő szekrényben!

– Köszönöm!

– És ne használd el az összes forró vizet!

 

****

 

Három órával később Benita Cyn műholdas rádióját tekergette, és motyogva keresett valami „salsa”-szerűt. Cyn csak félig figyelt oda, jobban aggódott a rajta lévő ruha miatt, ami felcsúszott a combján, nem beszélve a majd tíz centis sarkú cipőről, amely remekül nézett ki a ruhával, de jóval magasabb volt, mint amit megszokott. Kihívás volt egy olyan ruhát találni, amely elég szexi volt, de azért elrejtette az előző éjszaka legcsúnyább zúzódásait. Arról nem is beszélve, hogy bár hajlandó volt bulilány lenni annak érdekében, hogy többet megtudjon Kolinskyről, vagy hogy pontosabb legyen, bárkiről, aki támogatta őt, de nem állt szándékában valakinek a könnyű prédája lenni. Annyira azért nem volt elkötelezett.

Végül egy fekete, kötött ruhát választott, amely magas nyakú és hosszú ujjú volt, és néhány centiméterrel a térde felett ért véget. Egy rakás sminket is vásárolnia kellett, egy vagyont költve olyan holmira, amelyet soha többé nem fog használni, miután a pultnál lévő lány kisminkelte. A kozmetikai részlegen dolgozó lány rendkívül együttérző volt Cyn gyorsan gyógyuló sérülései iránt, keményen dolgozott azok elfedéséért, miközben tippeket adott valamiféle bántalmazott nők segélyvonaláról. Összességében elmondható, hogy elég megalázó kiruccanás volt a bevásárlóközpontba, és Cyn több mint boldog volt, amikor elhagyhatta. Felvette Benitát, és ismét nyugat felé fordította az autót.

A buli a Decker Canyon mélyén, jó messzire a Pacific Coast autópályától, az északi megyehatár közelében volt. Légvonalban nem volt olyan messze a lakásától, vagy ami azt illeti, Raphael birtokától sem. De egy egyszerű ember számára, aki csak az utakra szorítkozik, jó tízmérföldnyi kanyargás volt ez a kanyont elkerülő út mentén, amely bizonyosan többször is visszafordult önmagába. Normális esetben, a Benita házától nyugatra lévő 10-es autópályán haladt volna egészen a part menti útig, majd onnan hajtott volna fel a Deckerhez. Rövidebb volt, valószínűleg gyorsabb és természetesen látványosabb is. De Raphael birtoka és saját lakása mellett is el kellett volna haladnia. És egészen biztos volt benne, hogy Tony már régen megtalálta a mobilját. Ezért inkább a hosszabb utat választotta a San Fernando-völgyön keresztül. Benita furcsa pillantást vetett Cynre, amikor bekanyarodott a völgybe, de megette Cyn történetét arról, hogy építkezés lassítja a forgalmat a part közelében.

Jelentős távolság megtétele, és a szokásos forgalmi dugók után a Deckerhez értek, és elindultak mélyebbre a kanyonba. Cynt bántotta a lelkiismerete, sürgette, hogy hívja fel Raphaelt, és tudassa vele, hogy hol van. Valószínűleg aggódni fog, ha nem teszi. Eszébe jutott a düh az arcán, amikor meglátta a sebesülését, amikor Kolinsky elkövette azt a hibát, hogy túsznak használta. Felemelte a telefont. De már nem volt jel. Már túl mélyen benn voltak a hegyek között.

31. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael felrakta a mandzsettákat keményített, fehér ingére, majd a tükör elé állt, és elkezdte csomózni hosszú, kék selyemnyakkendőjét. Az ajtó kinyílt mögötte, és Duncan lépett be, már a szokásos szürke tűcsíkos öltönyt viselve. Raphael ma este vendégeket várt. Bonyolult tárgyalások folytak a kereskedelmi jogokról Santa Barbarában és a parttól északra. Bár a malibui birtok volt Raphael kedvenc rezidenciája, főleg télen, ő az összes nyugati területet uralta. Az egész vámpírközösség a területének határain belül az ő fennhatósága alá tartozott, beleértve az összes kereskedelmi vállalkozást is. Bölcs uralkodó és jó üzletember lévén megosztotta e különféle vállalkozások nyereségét a beosztottakkal, akikben szükségszerűen bíznia kellett, hogy ne kelljen mindennap irányítania őket. Sőt, bár közel sem volt annyi vámpír, mint az elterjedt a közhiedelemben, elég volt ahhoz, hogy rendet kelljen fenntartani, és Raphael nem felügyelhetett személyesen egy ekkora területet. Bízott a népében és nagylelkűen megjutalmazta őket hűségükért.

Ma esti vendége is egy ilyen volt. Aki talán úgy érezte, hogy hűsége valamivel több cselekvési szabadságot érdemel, mint amennyit Raphael hajlandó megadni.

Duncan nesztelenül lépett be a szobába, és Raphael közelében állt meg.

Raphael a tükörből nézett rá.

– Hol van Cyn?

– Ms. Leighton ma délután három óra után néhány perccel távozott a birtokról, majd szinte azonnal megérkezett a lakásába. A kapu őrségének nem volt utasítása az őrizetbe vételére; ragaszkodott hozzá, hogy csak átöltözni megy haza.

– És az őr a lakásánál?

– Lelőtte, uram!

Raphael abbahagyta a nyakkendő kötést, és a válla fölött Duncanre nézett.

Duncan bólintott.

– Fájdalmas, de nem végzetes. Valójában ellátta őt a távozása előtt, még fájdalomcsillapítót is biztosított neki. Éppen ezért, közel egy óra telt el, mire jelezték a távozását.

Raphael a homlokát ráncolva fordult vissza a tükör és a nyakkendője felé.

– Mi van vele, Duncan? – kérdezte végül. – Minden lépésnél harcol velem, azután majdnem meghal, miközben engem véd. Több mint szívesen jön az ágyamba, aztán már másnap reggel elfut. Semmit sem akar tőlem, mégis... lenyűgözőnek találom.

– Gyönyörű nő, uram!

– A szépség olcsó, Duncan.

– Ön mondta, uram! Összezavarja Önt! Ő, őszintén megmondva, púp a háton! Olyan, mint amilyent Ön ellenállhatatlannak talál!

Raphael befejezte nyakkendője megkötését, és megigazította a mellkasán. Felnézett.

– Olyan, mint én?

– Ön vámpírlord, Atyám! Halhatatlan életek ezrei függnek egyedül az Ön akaratától! És mégis, ez az emberi nő ellenáll Önnek!

Raphael elgondolkodva tanulmányozta hadnagyát.

– Meglepsz, Duncan!

Duncan nyugtázva hajtotta le a fejét.

– Azt akarom, hogy figyeljék az otthonát és az irodáját!

– Már megtörtént.

– Tájékoztass abban a pillanatban, amint megtalálják! Nem számít, mit csinálok, Duncan!

– Igen Uram!

– Itt vannak a többiek?

– A konferencia teremben, Atyám.

– Akkor kezdjük.

A lifttel mentek a földszintről, ahol Raphael a lakóhelyiségét rendezte be, a második emeleti konferenciaterembe. Ezen a találkozón csak nagyon kevés résztvevő volt, valamennyien vámpírok. Raphael mosolyogva nézte, hogy látogatóinak két tagja elkerülte az egyik fal mentén található tágas ablakokat. Begyökeresedett szokás, amelyet nehéz megtörni.

Látogatója felállt, amint Raphael belépett a szobába, és megfordult, hogy mély meghajlással üdvözölje, amely mély tiszteletét hivatott kifejezni. Átlagos kinézetű férfi volt, félig afrikai származására utaló rakoncátlan hajjal, és sötét bőrrel.

Raphael egy pillanatig tanulmányozta.

– Pushkin – nyugtázta végül, és folytatta tovább az útját az asztalfőre.

32. Fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Minél mélyebbre hatoltak a kanyonba, Cyn annál inkább úgy vélte, hogy ez az egész terv elhibázott volt. Mire felértek a zegzugos tanya jellegű házhoz, készen állt arra, hogy otthagyja barátnőjét, és elhajtson. Ennek az estének számtalan szinten nem volt értelme. Először is, végre behatolt a makacs fejébe, hogy a legjobb esetben is szokatlan, a legrosszabb esetben pedig nagyon felelőtlen, hogy Benita egy olyan buliba viszi, ahol a titkos identitását használja. Mi van, ha valaki felismeri Cynt? Vagy elég kíváncsi lesz rá, hogy utána nézzen? Lehet, hogy Benita valódi személyisége kellőképpen le van védve, de Cynthiáé azonban nem. Egy egyszerű Google-keresés kiadná élete kiemelkedő tényeit – az apját, a rendőrségbeli múltját, jelenlegi magánnyomozói munkáját. Akkor ez miért nem zavarta Benitát?

És ha ez még nem lenne elég nyugtalanító, akkor az a tudat, hogy nem kellett volna lelépnie Raphaeltől, állandóan piszkálta az agya hátsó részét. Bűnösnek, ostobának, gyerekesnek és egyenesen gyávának érezte magát. Nem dugsz egy oltárit egy pasival, majd tűnsz el másnap reggel! Ez a pasik trükkje. Egy szemét pasi trükkje. És nem mintha nem akarta volna. Szóval mi van abban, hogy ivott egy keveset a véréből? Mindketten véreztek; nehéz lett volna nem lenyelni egy kis kortyot. Ráadásul nem is ez lett volna az első alkalom, hogy megharapta a szeretőjét. Cynthia soha nem volt híve a vanília szexnek. Nem mintha azt akarta volna, hogy bárki megkötözze és megverje, de Nick ritkán távozott a randijaikról anélkül, hogy legalább néhány fognyom ne maradt volna rajta emlékül, és gyakran ennél sokkal több is. Emellett Cyn elég őszinte volt ahhoz, hogy beismerje, hogy nem a vér miatt borult ki, hanem attól a ténytől, hogy itt ül azon aggódva, hogy hogyan fog Raphael reagálni az eltűnésére. Valahogy a férfi átjutott a védelmén, és ez sokkal aggasztóbb volt, mint egy kis vér.

– Hé, Cyn! Egész éjjel ott fogsz ülni, vagy bemegyünk?

Cynthia ijedten rezzent fel Benita hangjára. A kocsi ajtaja nyitva volt, és a személyzet egy fiatal, bögyös női tagja nézett rá az unalom és a türelmetlenség keverékével.

– Ó, sajnálom! – mondta. A kulcsokat a gyújtásban hagyva kezdett kiszállni, de valami megállásra késztette. Megint az a rossz érzés, az az érzés, hogy valami nem egészen stimmel.

– Figyelj, inkább magam parkolok le! Hol tehetem meg?

Benita felnyögött. Már kint volt a kocsiból, és elindult a bejárati ajtó felé, a fényszórók nem túl hízelgő árnyékokat vetettek zömök alakjára.

– Nyugi, chica! Add oda a helyes lánynak a kulcsaidat! Nézz körül, jó társaságban lesz!

Cyn körülnézett. Benitának igaza volt. A ház előtti udvar tele volt a Mercedes és a BMW minden modelljével és színével, még egy-két Rolls is akadt. Sok autó. Túl sok autó. A kanyargós szakaszt, ami a főútig vezetett, végig parkoló járművek szegélyezték, és az inasok folyamatosan távolították el az autókat az udvarról az út mellé. Ez egy nagy buli volt. Annál több ok arra, hogy kéznél legyen a saját autója.

Kivette a kulcsokat a gyújtásból, és odalépett barátnőjéhez.

– Tudod, Benita, végül is azt gondolom, hogy ez valószínűleg nem jó ötlet. Volt néhány hosszú napom. Lehet, hogy inkább hazamegyek...

– És itt hagysz? Köszönöm szépen, Cyn! Esélytelen! Maradsz, kislány!

Cynthia a homlokát ráncolta. Egyre jobban bűzlött valami.

– Igazad van – mondta könnyedén. – Nem gondolkoztam! Nézd, menj be, én kiveszem a kabátomat a kocsiból.

Benita úgy nézett ki, mintha vitatkozni akarna, de aztán megvonta a vállát, és tovább sétált. Cyn nézte, ahogy végigsétál a poros udvaron, a magas sarkú cipők eltúlozták csípőjének ringását a feszes, vörös ruhában, amelyet az esti ünnepség alkalmából öltött fel. Cynthia nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna Benitát ruhában. Inkább a farmert és pólót részesítette előnyben, mint a csajos rucikat. De a barátnője volt, és csak a gyanú miatt nem akarta itt hagyni. Megkerülve a Land Rovert, Cyn figyelmen kívül hagyta a személyzet türelmetlen tagját, és kinyitotta a hátsó ajtót. Engedte, hogy az ajtó félig becsukódjon, és közelebb húzva a táskát, turkálni kezdett benne. Előhúzta a csizmáját, majd gyorsan kipattintotta a Glockot rögzítő hevedert a válltokban, ami a táska sarkában volt elrejtve. Az ajtót kinyitva leült a küszöbre, lerúgta csinos, új magassarkúját, átdobta a válla fölött, és inkább a cowboy csizmáját vette fel. Nem ez lett volna az első választása a bulizós ruhához, de pokolian megbízhatóbbak voltak, ha futnia kell. Ezután felvette a bőrdzsekijét. A csatokkal és a fémrészletekkel megint csak nem igazán volt megfelelő a partihoz, de ez van. Szép mély zsebei voltak. Gyorsan leellenőrizte, hol a személyzet, majd felkapta a fegyverét, és az egyik belső zsebbe süllyesztette. Nem illett, tényleg nem, de elég közel járt, és Cynnek nem állt szándékában fegyvertelenül bemenni abba a házba.

Amikor becsukta az ajtót, és megjelent a sofőr ajtó mellett, a parkolóinas felvonta a szemöldökét a Cyn öltözékében bekövetkezett változásokra. De Cynt egyáltalán nem érdekelte, hogy mit gondol egy tini parkolóinas az öltözékéről.

– Mennyibe kerül, hogy itt maradjon az autó? – kérdezte Cyn nyíltan. Ezek a gyerekek a borravalókból éltek.

– Nem hagyhatom, hogy pontosan itt maradjon – mondta a lány jelentőségteljesen.

– Oké! Mit szólnál ahhoz a helyhez? – mutatott Cyn egy harmincméternyire lévő kerítésre. – Párhuzamosan leparkolok közvetlenül a kerítés mellett, távol az úttól. – Kinyitotta a pénztárcáját, és megbizonyosodott róla, hogy a lány látja-e a halom zöld ropogós pénzt. Az egyik lecke, amelyet Cyn az apjánál eltöltött ritka látogatásai során megtanult... mindig legyen nála készpénz. Ujjaival elgondolkodva kezdte pörgetni a bankjegyeket. Felnézett a lányra. – Pár száz? – A parkolóinas szeme elkerekedett, és óvatosan körülnézett. Egy másik segítő sem volt a láthatáron.

– Természetesen!

Cyn kivett két százdollárost és átadta őket a lánynak, ügyelve arra, hogy más ne láthassa meg az ügyletet.

– Magamnál hagyom a kulcsokat – erősítette meg.

A lány alig észrevehetően bólintott, máris eltüntetve a pénzt.

Cyn leparkolta az autót és zsebre vágta a kulcsokat, majd körbejárta a házat kívülről, felmérte az ajtókat és ablakokat, mielőtt fellépett volna az alacsony tornácra, hogy csatlakozzon a partihoz.