18. - 19. -20. Fejezet

 

18. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael és Duncan egyenesen az alagsorba mentek, az udvar felől léptek be, és végigmentek a hosszú, gyengén megvilágított folyosókon, amíg oda nem értek az őrizetes részhez, jó mélyen az épületben. Minden vámpír, akivel csak találkoztak, azonnal féltérdre ereszkedett és lesütötte a szemét, érezve Mesterének forrongó indulatát. Raphael alig pillantott rájuk, teste továbbra is lüktetett a ki nem elégült vágytól, elméje kizárólag arra összpontosított, hogy kedvére való információkat szerezzen a meggondolatlan emberektől.

Duncan kinyitott egy jelöletlen ajtót, elsőnek lépett be, majd félreállt, miközben Raphael elhaladt mellette a megfigyelőablakig, amely elválasztotta ezt a szobát a szomszédostól. Két ember várakozott a másik oldalon. Nem voltak megkötözve, még mindig a nappali őrség fekete egyenruháját viselték, bár a kabátjukat elvették. Egyikük sem volt még véres, és látszólag hanyagul heverésztek. Egyikük az asztalnál ült, és nyugtalanul dobolt az ujjaival, a másik lehunyt szemmel támaszkodott a falnak, mintha csak pihenne.

– Ismered őket? – kérdezte Raphael.

– Érintőlegesen. Annyira, amennyire bármelyik emberi őrt ismerem. A jobboldali, aki a falnak támaszkodik, azóta van Önnel, amióta megvásárolta ezt a birtokot. Kiváló az adatlapja, és valójában már az előléptetését fontolgatták. A másik, az asztal mellett, hat hónappal ezelőtt lett alkalmazva, egy ottani barát ajánlására.

– Szóval hat hónapja.

– Valószínűleg.

– És még csak egy suttogás sem! Kihallgatták őket?

– Még nem, uram. Vártuk az utasítását.

Raphael bólintott.

– Megígértem Cynnek, hogy részt vehet a kihallgatáson – mondta oldalra pillantva.

Duncan próbálta elrejteni a meglepett pillantását, tekintettel a Mestere bizonytalan hangulatára. Amikor megszólalt, láthatóan gondosan válogatta meg a szavait.

– Lehet, hogy Ms. Leighton nem fogja megérteni, mit kell tennie, uram.

Raphael töprengve meredt a foglyokra.

– Talán itt az ideje, hogy megtanulja, Duncan! – A belső gondolatai dühöngtek az emberi nőn és a saját bátortalanságán a vele való bánásmódban. Miért érdekelte, hogy a nő elfogadja-e? Miért ne venné el egyszerűen úgy, ahogy ahhoz joga volt?

Összeráncolt homlokkal lépett el az üvegtől, szeme tágra nyílt a fehér ingére ömlött vörös foltoktól, amelyek beleszáradtak a kézzel készített öltöny elegáns szövetébe. A szája olyan mosolyra húzódott, ami megrémítette volna a férfiakat azon az ablakon túl.

– Igen, azt hiszem, itt az ideje, hogy Cyn megtanulja, mit jelent vámpírnak lenni. Hívd fel Ms. Leightont és kérd meg, hogy csatlakozzon hozzánk! Ezután válassz ki egyet ezek közül, mondjuk azt, aki hosszabb ideje van velünk, jobban meg fogja érteni a leckét. Kötözd meg a biztonság kedvéért, és hagyd, hogy figyelje a kihallgatást. Mire Cyn megérkezik, azt hiszem, a barátunk szívesen elmond nekünk mindent, amit tud.

– Igen, uram! Csatlakozzon Juro is Önhöz?

– Nem! – mondta Raphael, és kigombolta a kabátját. – Ezt egyedül intézem!

 

****

 

Raphael ellépett a reszkető hústömegtől, amely valamikor ember volt. A férfi felismerhetetlen arcából továbbra is elkínzott nyögések hallatszottak, de ezek egy állat esztelen morgásai voltak. Az emberi gondolkodás minden maradványa már rég eltűnt a fejéből. A sarokban megkötözött és öklendező szövetségese a rettegéstől forgó szemekkel nézte, néma sikolyait elfojtotta a feje köré tekert szalag. Bűzös verejték borította a testét és itatta át a ruházatát, csatlakozva az emberi ürülék bűzéhez, amikor a félelem ellazította a záróizmait. Raphael tekintete az emberre csúszott, és lassan elmosolyodott, felfedve teljesen kinyújtott agyarait. A sarokban lévő férfi felvinnyogott, a falhoz szorította magát, és semmit sem érő tagadással egyik oldalról a másikra forgatta a fejét.

Raphael a hadnagyára pillantott.

– Át kell öltöznöm – mondta szelíden.

– Igen, Uram!

– Csatlakozz hozzám az irodámban, Duncan, és hozd ezt az egyet magaddal – intett a fejével a rémült túlélőre –, miután megérkezett Ms. Leighton!

19. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cynthia a sötét irodájában ült, fejhallgató volt a fején, és lehunyt szemmel hallgatta a Raphael birtokán készült biztonsági felvételt, amely az előtte lévő képernyőn pörgött. Hátradőlt a székében, mezítelen lábát keresztbe tette az íróasztalon. Hallgatta Alexandra zongorázását. Biztos, hogy Mozart, de alig ismerhető fel abból, ahogyan a nő játszotta. Magányos hang volt, és Cyn nem gondolta, hogy Mozart azt akarta volna, hogy így játsszák.

Cynthia megértette a magányt; élete nagy részében egyedül volt. Már gyermekkorában – dadusok és különböző temperamentumú és különböző ideig ott tartózkodó házvezetőnők által körbevéve – egyedül volt. Nem olyan volt, mint a mesékben. Egyetlen dadus sem viselkedett anyaként a kis Cynthia mellett, miközben pimaszul jóképű apja bejárta a világot. Egyikük sem maradt elég hosszú ideig. És ha még maradtak is volna, inkább az apjának akartak örömet okozni, mint a kislányának anyát játszani. Az apja haza akart jönni a születésnapjára, vagy karácsonyra, vagy bármelyik alkalomra a kislány életében – mindig ezt mondták neki. De mindig közbejött valami elkerülhetetlen, az utolsó pillanatban kialakult szükséghelyzet, amely távol tartotta. Cynthia hatéves korára már nem hitt, néhány évvel később már nem is tettette, hogy hisz. Kitörölte a naptárából ezeket a különleges dátumokat, és az ünnepeket egyedül töltötte a szobájában, a nagyanyja által szervezett kiváló magániskolákban.

Tizenéves korában megpróbálta felvenni a kapcsolatot anyjával. De az egykori Estelle Leighton eléggé boldog volt új férjével és új lányával, az ő Hollyjával, aki teljesen szőke, ruganyos pompomlány volt, éppen olyan, mint maga Estelle. Tehát teljes ellentéte Cynthiának, annak sötét, szögletes szépségével, ami az anyját csak a bukott házasságára emlékeztette, és arra a férfira, aki nemcsak elhagyta, de ami még fontosabb, jelentős vagyonára sem engedte, hogy rátegye a kezét.

Végül Cynthia úgy találta, hogy jobban szeret egyedül lenni. Az általános iskola felsőbb éveiben, a tanácsadója elborzadva fedezte fel, hogy amikor Cyn jogi karrierről beszélt, akkor a bűnüldözésre gondol, nem pedig a jogi egyetemre. A tanácsadó az iskolaterapeutához irányította, hogy foglalkozzon a „társadalmi alkalmazkodásban” jelentkező problémáival. A terapeuta viszont arról tájékoztatta Cynt, hogy az apjával való rossz kapcsolata miatt alakít ki nehezen értelmes emberi kapcsolatokat. Nem vicc. Csak annyi ideig járt a találkozókra, hogy a tanácsadót lerázza a hátáról, és folytathassa a saját életét.

Hé! Mi ez az önsajnálat, Cyn? Ez mind amiatt az átkozott vámpír miatt van. Miatta érezte magát bizonytalannak és önuralom-vesztettnek. És ha volt valami, amit Cynthia utált, ha úgy érezte, hogy nem tud uralkodni a saját élete felett. Levette a lábát az íróasztalról, felült, és visszatette azt a felvételt, ahol Albin beszélget a két férfival. Két évet töltött az orosz tanszéken, ami egy orosz-irodalom szakos hallgatóba való szerelem következménye volt. Hat hónap után szakítottak, de addigra a lány már elkötelezte magát a nyelv mellett, amelyre szüksége volt a diplomához. Vagy ez volt, vagy visszamegy, és elkezd elölről valami mást. Akkoriban úgy gondolta, hogy mivel már megtanulta azt az átkozott ábécét, akár maradhat is. Most jól jött. Nem mintha megértené az elhangzottakat. De tudta követni a mondatok mintáját, és itt-ott meg is értett egy-egy szót, és ha valamin megakadt a füle, később még mindig utánanézhetett.

Eddig azonban semmi. Az utolsó felvételt indította a konyha ajtaja előtti kamerából. Úgy tűnt, hogy a három ember váltott néhány szót, mielőtt beszálltak a furgonba, és Cynthia megpróbálta kiszűrni a motor hangjait, hogy kiemelje a beszélgetést a zajból, valamiféle eredmény reményében. Az asztal fölé hajolt, és a hangot babrálta, amikor megcsörrent a telefonja, kimutatva a hívó azonosítóját.

A nő felsóhajtott. Raphael száma volt. Nagyon remélte, hogy elmúlik egy-két nap, anélkül, hogy újra látná. Minden találkozás alkalmával, valamivel nehezebb volt ellenállni neki, egy kicsit nehezebb volt megakadályozni, hogy teljesen hülyét csináljon magából azzal, hogy nemcsak az ügyfelével, hanem egy istenverte vámpírral is kefél. Ha lenne pár napja lecsillapodni, találna egy kis távolságtartást, valamilyen logikát.

Raphael hűvös ujjainak emléke a nyakán, lehelete az arcán, miközben mézédes hangja a fülét simogatja, széttörte az önuralma illúzióit. Megnyomta a szünet gombot, és felvette a telefont.

– Ms. Leighton!

– Duncan! Öröm, mint mindig!

– A Mester megköveteli a jelenlétét! Mikorra tud ideérni?

– Ma este? – Ellenőrizte a számítógépén az időt, majdnem hajnali két óra volt. – De én...

– Kihallgatjuk az egyik emberi őrt. Ön azt mondta Lord Raphaelnek, hogy itt akar lenni. Ha mégis meggondolta magát...

– Nem – mondta gyorsan. – Nem, természetesen nem! – Ránézett a ruhájára. – Adj egy fél órát! Rendben van így?

– Ez elfogadható.

A vonal megszakadt, és Cyn a telefonra fintorgott. Raphael lehet, hogy veszélyesen vonzó, de Duncan biztosan nem fog csábítási versenyeket nyerni. Újra felsóhajtott, és a szekrényéhez ment, hogy megtalálja benne a legkevésbé tetszetős ruhadarabot.

20. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael állt, amikor ő és Duncan beléptek az irodájába. Lezuhanyozott és átöltözött, mióta utoljára és nem is olyan régen látta. Fekete haja még enyhén nedves volt, és érződött a szappan illata. A szokásos elegáns öltöny helyett fekete pulóvert és testhezálló, fekete farmert viselt, amelyek miatt begörcsölt a lány gyomra. A pulóver kasmír volt. Csodálatos érzés lenne az ujjai alatt, amikor kezével végig simít a férfi széles mellkasának izmain. Cynthia egy pillanatra lehunyta a szemét, és igyekezett az arcára valami professzionálisabb kifejezést ölteni, és kevésbé...

– Köszönöm, hogy csatlakozol hozzánk, Cyn!

Cyn szeme kinyílt. A vámpír alig kétlábnyira állt tőle, és elégedett arckifejezéssel figyelte. Ennyit a profizmusról. A férfi vonzó arcára meredt. Elég fiatal lehetett, amikor meghalt, valahol a húszas évei végén, vagy akörül. A szokásosan viselt elegáns öltönyében és az őt körüllengő hatalommal sokkal idősebbnek látszott, de ma este a természetes korának tűnt. Ha egy vámpírral kapcsolatban bármi is természetesnek mondható.

Az ajtó kinyílt Cyn háta mögött, és megjelent Juro, akinek egy ember lógott le csak úgy az egyik hatalmas mancsáról – egy megkötözött ember, akinek a szája és a szeme is be volt kötve. A hatalmas testőr a foglyot a szoba közepére hurcolta, és leejtette a földre Raphael lába előtt.

A vámpír Lord szeme hideggé és számítóvá vált, mint ahogy egy éhes farkas méreget egy kövér nyulat. Leguggolt a férfi mellé, és egyetlen rántással letépte a szemére ragasztott szalagot. A férfi bizonytalanul pislogott, majd meglátta Raphaelt. A szeme elkerekedett a rémülettől, és nyüszítve próbált elmenekülni, küszködött, hogy elkússzon az antik perzsaszőnyegen.

Cynthia a homlokát ráncolta.

– Már ki is kérdezted? – kérdezte.

Raphael felállt, és visszanézett rá a válla fölött.

– Persze, hogy nem, Cyn! Itt akartál lenni!

– Hol van a másik? Mindkettőt elkaptad?

– Á, igen! Attól tartok, az embereim kissé túl lelkesek voltak. A másik őrt már kezelésbe vették, mielőtt átadtam volna a részvételi szándékodat.

Hazudott. De ez rendben volt, így könnyebb lesz ellenállni a vonzerejének. Tekintetével körbejárt a szobában, de csak a kifejezéstelen arcokat látta, majd visszafordult a padlón lévő szánalmas lény felé. Ez az ember rettegett. Nem általában a vámpíroktól, hanem kifejezetten Raphaeltől. Sok embert látott már ezen a birtokon, embert és vámpírt is, és bár mindannyian mély tisztelettel és óvatossággal viszonyultak a vámpír Lordhoz, olyat még nem látott, ami felért volna a félelemnek ezzel a szintjével.

– El lehetne távolítani a szájából a pecket?

Raphael szótlanul jelzett Jurónak.

– Mi a neve?

– Duncan? – kérdezte Raphael.

– Judkins – válaszolt Duncan. – Scott Judkins.

Cynthia megkerülte Raphaelt, és közé és a rémült rab közé helyezkedett. Aztán leguggolt, és halkan szólalt meg, szavait csak kettejüknek szánta.

– Scott? – mondta halkan.

A férfi majdnem arccal lefelé feküdt a szőnyegen, térde be volt hajlítva, védekezően a mellkasához húzta, keze a háta mögött volt megkötözve. A nő hangjának hallatán a fejét felé fordította, de a tekintete felismerés nélkül futott át az arcán, és folyamatosan a vámpírokat leste maga körül. Cynthia káromkodott az orra alatt. Mi a fenét csináltak vele? Nem látott rajta fizikai sérülést. Akkor valamit a fejével csináltak? Maradt még bármi benne, amiről kérdezhette?

– Ne rájuk figyeljen, Scott! Rám nézzen, csak rám!

A férfi gyorsan pislogott, és a szemei összpontosítani látszottak, először meglátva őt. Tágra nyíltak, és a férfi kapálódzni kezdett, hogy megpróbáljon felülni és közelebb kerülni hozzá. Inkább érezte, mint hallotta, ahogy Raphael megmozdul, és egyik kezét felemelve megállította. Ez a megtört ember nem jelentett rá veszélyt. Megtámasztotta a vállát, és segített neki kiegyenesedni, amennyire csak tudott.

– Tudod, mik ezek? – suttogta a férfi durván.

– Tudom – erősítette meg Cynthia. – Segíteni akarok neked, Scott! Beszélned kell velem, hogy segíthessek rajtad!

– Még csak hozzá sem ért! – Tágra nyílt szemmel és űzött tekintettel meredt rá. – Széttépte a saját... – Judkins lehunyta a szemét, mintha valami túl szörnyűség lenne a szeme előtt, hogy emlékezzen rá.

– Ki, Scott? – kérdezte zavartan a lány – Kire gondolsz?

– Ő – mondta lopva, a szeme össze-vissza villant, rémült pillantása megérintette Raphaelt, majd elhúzódott. – Ma reggel elfogtak minket. Tudtam, hogy ez lesz! Mondtam, hogy nem fog sikerülni, de náluk van a családom! – A szeme könnybe lábadt, amikor könyörgő pillantást vetett a nőre. – Nem akartam megtenni, de náluk van a családom! – Zokogni kezdett. Cynthia döbbenten meredt rá.

– Scott – erőltette Cyn. – Nincs értelme annak, amit mondasz! Segítened kell, hogy megértsem! Kinél van a családod?

Judkins ismét pislogott, nyilvánvalóan zavarodottan, és koncentrálni próbált.

– Kolinskynál. Elvitte a kislányomat. Egy nap elkapta az utcán, amikor hazafelé sétált az iskolából. Ő csak egy nyolcéves kicsi lány. A házhoz hozta, és ledobta, csakhogy tudjam. Pontosabban, hogy tudjam mi fog történni, ha nem adom meg neki, amit akar. Mi mást tehettem volna? És most már késő – nyögte, és tagadóan ingatta oda-vissza a fejét. – Túl késő!

– Mire késő? Ki az a Kolinsky?

A férfi feje felemelkedett, és a lányra meredt.

– Tudsz Kolinskyról?

– Nem tudok mindent! Próbálom megérteni! Mit akar?

– Be kell juttatnia ide egy fickót, azt mondta. A vámpír birtokára. Azt mondta, hogy a fickónak Barry a neve, de azt hiszem, hogy hazudott. Mit érdekel engem, hogy hogy hívják? Akárhogy is, halott ember voltam.

– Ki az a Kolinsky?

– Nem vagyok benne biztos – mondta hirtelen kitérően. – Honnan tudjam? Én csak egy biztonsági őr vagyok. Nem tudom, hogyan találtak meg. Nem sokat beszélek a munkámról, de a feleségem... tudod, milyenek a nők, ők akkor is tudják a dolgokat, ha nem mondod el nekik. És ő túl sokat beszél. Azt hiszem, az unokatestvére. Nem vagyok biztos benne. De megkerestek. Azt mondták, ha nem működök együtt, elviszik a családom... a feleségemet, a kislányomat. Mit tehettem volna?

Cyn próbált értelmet adni a szaggatott monológnak.

– Értem! Hol van most a családod, Scott? Biztonságban vannak?

– Nem tudom! Lehetséges. Be vagyunk zárva, amióta az megtörtént, valószínűleg még nem tudják, hogy Barry meghalt.

Cynthia káromkodott magában, amikor ezt mondta. Raphael csak beismerte, hogy a másik őr meghalt, de...

– Szegény gazember – folytatta Judkins. – Még ha seggfej volt is, senkinek sem volna szabad így meghalnia! – Leginkább magában motyogott, de megfordult, hogy fürkésző pillantást vessen rá. – Ugye, nem engeded, hogy ezt tegyék velem? Megölhetnek, nem érdekel, de ne engedd, hogy azt tegyék velem, mint Barryvel, kérlek! Ó, Istenem... – Újra sírni kezdett, és Cyn zavartan és szégyenkezve nézett félre.

– Megpróbálom, Scott. Megteszem, de... – Mély lélegzetet vett. – Segítettél megölni hat férfit. Férfiakat, akik ismertek és bíztak benned. Elárultad ezt a bizalmat. Nem tudom...

– Nem én! Nem, nem, nem erre gondoltam – erősködött a lány szkeptikus tekintetére. – Megtettem ezeket a dolgokat! Igazad van! Ismertem azokat a férfiakat, ismertem a családjukat és én... – Nagyot nyelt. – Ha segítek, ha mindent elmondok, amit tudok, megmented a családom? Elviszed innen őket, hogy újrakezdjék? Van életbiztosításom, halál esetén juttatásokkal; ezt megcsináltam. Ha elmondok mindent, segítesz nekik?

A szemében már nem volt őrület, csak a saját sorsának sivár elismerése és a családja iránti kétségbeesett remény. Cynthia nem akarta ennek az embernek a reményének a terhét. Nem volt ő senkinek sem a megmentője; nem is akart az lenni.

– Kérlek! – suttogta. – Ember vagy! Olyan vagy, mint én!

Nem vagyok olyan, mint te, akarta Cynthia sikítani. Nem én fekszem a földön, büdösen a saját húgyomtól és izzadtságomtól, könyörögve egy idegen embernek, hogy mentse meg a családom, mert elbasztam az életemet. Lehunyta a szemét, és elfordította a fejét, és amikor kinyitotta őket, látta, hogy Raphael őt figyeli. Összefonódott a pillantásuk, majd Cyn egyik kezével fáradtan megdörzsölte az arcát.

– Megpróbálom – mondta végül. – Add meg a feleséged nevét és címét, és megpróbálom. De mindent el kell mondanod, amit tudsz! Adnod kell valamit, amivel dolgozhatok!

– Rendben! – mondta Scott buzgón bólogatva. – Rendben! – Megnedvesítette nyelvével az ajkait, amikor beszélni kezdett.

 

****

 

Az ajtó becsukódott Juro és Duncan mögött, szegény Scott Judkins ott lógott közöttük. Egy dologban igaza volt. Halott ember volt, és ő nem tudott ezzel kapcsolatban semmit sem tenni. Abban a percben aláírta a saját halálos ítéletét, amikor úgy döntött, hogy elárul egy vámpírt. Elmehetett volna Steve Sipeshez, Duncanhez vagy akár magához Raphaelhez is, és elmondhatta volna, hogy megkörnyékezték. Ez lett volna az okos lépés. De az emberek soha nem gondoltak az okos lépésre. Egyszerűen reagáltak, majd nézték, ahogy az életük lefolyik a WC-n, és azon tűnődtek, miért történik ez. És most hat férfi meghalt, családjuk gyászolt, és egy nyolcéves kislány soha nem fogja megtudni, mi történt apjával.

Cynthia nézte, ahogy az ajtó becsukódik, majd elfordult, rosszul érezte magát az emberi élet elpazarlásától. Odalépett a Raphael íróasztala mögötti tolóablakhoz, és kinyitotta, majd kilépett az erkélyre, a hűvös, sós levegőbe. Felemelte az arcát a frissességbe, és le akarta mosni élete utolsó óráját.

– Ez jól sikerült! – Raphael bársonyos hangja tökéletesen illett a sötét éjszakába.

Cynthia lehunyta a szemét.

– Rettegett tőled!

Nem szólt semmit, és a nő kissé elfordította a fejét, hogy hallgatózzon. Tudni akarta, hogy hol van a férfi. – Hogyan halt meg a másik? Te ölted meg?

Raphael elegánsan megvonta a vállát. – Én vámpír vagyok, Cynthia! Elárultak, és meggyilkolták azokat az embereket, akik bíztak bennük! Nem ugyanezt mondtad Judkinsnak?

A lány sötét pillantást vetett rá. – Tehát ez olyan, mint egy palotaforradalom, vagy valami hasonló?

– Pontosan!

– Azt hittem, hogy a sajátod nem árulhat el.

Raphael a lány felé fordult, és sötét szemében nem lehetett olvasni.

– Azt mondtam, hogy valószínűtlen, de nem lehetetlen. Mindenesetre valószínűleg nem a saját gyermekeim közé tartozik.

– Honnan tudod, hogy még mindig életben van? – kérdezte hirtelen a lány, és meg akarta repeszteni az örökké hűvös álarcot. – A csalinak nem muszáj életben lennie!

A férfi rendületlenül figyelte, de egy szót sem szólt, de Cyn attól ugyanúgy érezte a szemrehányást. Találkozott a pillantásuk, és Cyn nem volt hajlandó elfordítani a tekintetét. A férfi enyhén elmosolyodott, és azt mondta: – Alexandra és én több szempontból is össze vagyunk kapcsolódva. Megérezném a halálát abban a pillanatban, amikor megtörténik! A vámpírcsalinak életben kell maradnia, édes Cyn!

Cynthia elpirult, elszégyellte magát a finomság hiánya miatt, bár ezt soha nem ismerte volna be a férfinak. Dacosan felemelte az állát. – Akkor tudod, kinél van Alexandra?

– Gyanú, semmi több. Valaki, aki hűségesküt tett, és most átgondolta.

– Úgy valahogy, mint a haverod, Albin.

– Tetszik neked, hogy tudod, hogy vannak ellenségeim, Cyn?

Cynthia ezen elgondolkodott.

– Nem – mondta végül, és tudta, hogy ez az igazság. – Nem, nem tetszik! Segítesz nekik?

A homlokát ráncolta. – Kinek segítsek?

– Megígértem Judkinsnak, hogy megpróbálok segíteni a feleségének és a lányának. Dicsekedtél nekem, hogy mennyire korrekt vagy az embereiddel, hogyan segítesz a családjuknak, amikor meghalnak érted. Ez az ember hűen szolgált tíz évig. Ostoba volt, nem rosszindulatú. A családjának nem szabadna ezért szenvednie. Már eleget szenvedtek, és csak azért, mert ő elkövette azt a hibát, hogy neked dolgozott!

– Ahogyan te is! – A hangja sima volt, de érződött benne a düh.

– Ahogy én is – értett vele egyet fáradtan. – Szóval megadod nekik a halálából eredő juttatásokat?

Komoran nézte a nőt, majd egy alig mosolyba görbítette a szája egyik oldalát.

– Igen, megadom, Cyn! – A nő megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ha személyesen nyújtod át ezeket a juttatásokat!

– Mi? Nem! Nem is ismerem ezeket az embereket! Nem akarom...

– Ó! Tehát vannak korlátai az együttérzésednek? Vagy inkább nem akarsz szembenézni annak az eredményével, amit ma este elkövettél?

Igaza volt. Nem akart valami nő arcába nézni, és azt mondani, hogy a férje soha nem jön haza. Nem akart egy történetet kitalálni, hogy megmagyarázza, miért halt meg, hogy megpróbálja hőssé tenni. De talán hős volt. Mindent, amit tett, a családja védelmében tette, talán tévesen, de megpróbálta.

– Rendben! Meg fogom tenni! – mondta, majd elfordult, és az óceánra meredt. – Biztonságban vagy itt kint? – kérdezte a lány, abban reménykedve, hogy vissza bemegy a házba.

A csempézett erkélyen hallatszó halk koppanás figyelmeztette, hogy közeledik hozzá, míg végül megállt pontosan a háta mögött, szájával a füle mellett.

– Aggódsz értem, Cyn? – Olyan nagy volt, hogy a teste elzárta az irodájából érkező fényt, és akkora árnyékot vetett, amely elfedte az övét. Cyn érezte, ahogy a férfi hatalma körülveszi, lehelete megmozgatja a nyakán lévő apró szőrszálakat, a borotválkozás utáni arcszeszének illata pedig incselkedik az érzékeivel. Olyan közel állt, hogy ha a nő túl mélyen venne levegőt, összeérne a testük. És akkor ő elveszne.

– Kérlek! – suttogta.

– Kérlek? – ismételte Raphael félhangosan. – Mire, Cyn? – Végigsimította a haját a füle mögött, ujjai tovább haladtak a nyakán és a vállán, alig érintve a melle görbületét, mielőtt kezét a derekára tette. A legkisebb nyomással, pusztán az ujjai megfeszítésével húzta magához, megszüntetve a térnek ezt az utolsó apró töredékét, amely elválasztotta őket. Erekciója keményen feszült a lányhoz, miközben hosszú ujjai incselkedve simogatták a hasát. A lányt olyan intenzív vágy árasztotta el, hogy a térdei szinte összerogytak alatta, megingott, és a fejét a férfi vállára hajtotta. A férfi meleg szája Cyn nyakához hajolt, nyelvével lassan végignyalta az állkapcsát, mielőtt megállt volna a nyakán lüktető pulzusa felett.

– Ne! Kérlek! – suttogta a nő, és alig tudta kierőltetni a szavakat.

– Melyik, kedves Cyn? A ne? – Gyengéden megszívta a nyakát, hagyta, hogy fogai a bőrbe nyomódjanak, anélkül, hogy áttörte volna, és a lány a vágytól megborzongva felzihált, és tűz gyúlt a lábai között.

– Vagy a, kérlek? – Kezei a telt mellekhez emelkedtek, tenyerében tartva a halmokat, miközben hüvelykujjaival a fájdalom határára sodorta az érzékeny mellbimbókat. – Érzem az izgatottságodat, Cyn! Hallom, ahogy a szíved dübörög a bordáid alatt! – A hangja még halkabb és érzékibb lett, a szavak a szájából közvetlenül az agyába áramlottak. Hozzádörzsölte nyilvánvaló izgalmát a nő fenekéhez, és hagyta, hogy Cyn érezze kemény hosszát, ahogy a farmer durva anyagához feszül. – Tudom, hogy akarod ezt!

Cynthia eltakarta az arcát a kezével, és szinte felnevetett a nyomorúságos helyzetén. Raphael megdermedt. Cyn érezte, ahogy a férfi izmai megfeszülnek a karjaiban a haragtól, és már nem simogatja, hanem a testéhez szorítja.

– Igen, kívánlak! Annyira akarlak, hogy nem is tudok másra gondolni! – suttogta, és még csak meg sem próbált elhúzódni a férfitól. – Üldözöl az álmaimban, és még a napjaimban is kísértesz, amikor meg kellene szabadulnom tőled. Minden idegszálam kínzóan vágyik rád, meg akarlak érinteni, akarom, hogy megdugj, kitölts annyira, hogy felsikoltsak az érzéki fájdalomtól, és még többért könyörögjek! – És akkor tényleg felnevetett, ami kétségbeesett zokogásnak hallatszott.

– Akkor miért? – Most már éle volt a hangjának; nem csak Cyn volt az egyetlen, aki fel volt izgulva, és ő nem volt hozzászokva, hogy megvárakoztassák, vagy visszautasítsák.

Mivel rettegek, akarta mondani. A saját igényemtől rémülten fulladozok, amíg már semmi nem maradna abból, aki vagyok, semmi más, csak az illatod és az érintésed a bőrömön, amíg rajtad kívül nem marad más!

Kinyitotta a szemeit, és megfordult, hogy meglássa a csillogó fekete gömböket, amelyek csak néhány centiről bámulták. Ujjaival felnyúlt, hogy első alkalommal megérintse ezeket az érzéki ajkakat, és felszisszent, képtelen volt elviselni a lágyságukat. Elhátrált egy lépést, hideg könnyeit törölgetve, miközben az éjszakai levegő ismét áramlani kezdett a testük között.

Raphael összeszorított állkapoccsal figyelte, orrlyukai minden lélegzetvétellel kitágultak. Pislantott egyet, és a szemei ismét csak szemek lettek, gyönyörűek és drámaiak, de csak szemek.

– Az enyém leszel a vége előtt, Cyn! Ne áltasd magad!

– És mi lesz, ha rám unsz? – kérdezte halkan. – Engem is eldobsz, Raphael? Csodálatos palotában bebörtönözve, ahol csak az emlékek maradnak? Láttam, mit hagysz magad mögött! – Elsiklott mellette, szinte már futott vissza a házba, de a férfi szavai megállásra késztették.

– Ez nem az, amire gondolsz! – mondta ridegen.

Cyn megfordult és rámeredt. – Akkor mi?

– Hosszú történet. – Odament hozzá, és megállt, hogy az egyik ujjával megsimítsa az arcát. – Talán egy másik éjszaka, amikor hajlandóbb leszel meghallgatni. – Elhúzta a tolóajtót, amikor Duncan jelent meg a folyosóról. – Aludj jól, Cyn!

Elmenekült anélkül, hogy hátranézett volna.

Raphael az óceánra meredt, Cynről és Alexandráról merengett. A megunt szeretője? Elfojtotta a nevetését. Bárcsak ennyire egyszerű lenne. Emlékei visszavitték abba a bűzös párizsi börtönbe. Alexandrával soha semmi sem volt egyszerű.