24. -25.-26. Fejezet

 

24. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Kiderült, hogy Judkinsék háza egyike volt azoknak a sütőforma jellegű házaknak, amelyek ezrével emelkedtek a L.A.-től keletre fekvő, korábban kopár domboldalakon. Teljesen egyformán sorakoztak egymás mellett, leszámítva néhány tervezési variációt, amelyek minden negyedik házon megismétlődtek, vagy úgy valahogy. Nem volt említésre méltó udvar, és ha te és a szomszédod nem használtad következetesen a függönyöket, akkor tisztában lehettetek egymás életének meghitt részleteivel. A nagy amerikai álom a saját házról.

A környék üresnek látszott, amikor Cyn leparkolta a Land Roverét. Még elég korán volt, ha a gyerekek iskolába jártak, és a legtöbb itteni családban valószínűleg mindkét szülő dolgozott. Az otthon maradó anya olyan luxus volt, amit nem sokan engedhettek meg maguknak. Nem, ha meg akarták tartani a házat. Emily Judkins szemmel láthatóan az egyik kivétel volt. Egy átlagos, szőke hajú és fáradt szemű nő nyitotta ki az ajtót, amikor Cynthia becsengetett. Valószínűleg aggódik a férje miatt. Cyn felsóhajtott.

– Mrs. Judkins? Emily Judkins?

– Igen – érkezett a válasz kissé tétován. Egy pillantást vetett Cynthia fekete, kézzel szabott Armanijára, és a ház előtt leparkolt Land Roverre, és megállapította, hogy Cyn nem a helyi Lakástulajdonosok Egyesületéből jött.

Cynthia kinyújtotta a kezét.

– A nevem Cynthia Leighton, Mrs. Judkins. A... Raphael Enterprisesnél dolgozom. – Azt a cégnevet használta, amit a küldönc mondott reggel. – Bemehetek egy pillanatra?

A fáradt szemek könnybe lábadtak, miközben Mrs. Judkins megrázta Cynthia kezét, kissé szorosabban és kicsit hosszabb ideig tartva, mint az udvarias lett volna.

– Scott meghalt, igaz? – suttogta.

– Ha bemehetnénk – ösztönözte Cynthia.

– Kérem, mondja meg! Meghalt a férjem?

Cynthia komolyan a nőre nézett. Végül is mi a különbség, hogy hol hallja a hírt?

– Sajnálom, Mrs. Judkins! Tényleg nagyon sajnálom!

Emily eltakarta az arcát, és megremegett a válla a néma zokogástól. Amikor megfordult és visszatámolygott a házba, Cynthia követte őt, becsukva az ajtót maga mögött. Cyn nem olyan ember volt, aki könnyedén vagy önként ölelt át tökéletesen idegen személyeket, vagy akár olyan embereket is, akiket csak alig ismert. Szinte bármiféle túlzott érzelem kimutatása kényelmetlen volt számára, különösen mások előtt, mivel maga is virtuális érzelmi vákuumban nevelkedett. Ennek ellenére ismerte az elvárható formákat, és valóban sajnálta Scott Judkinst és családját. Nem arról volt szó, hogy nem voltak érzései; egyszerűen nem volt hajlandó kimutatni őket.

Cyn esetlenül átölelte az alacsonyabb nőt, és a kanapéhoz vezette, majd megkereste a konyhát és engedett egy pohár vizet. Nem volt biztos benne, hogy mit kell tennie a víznek, de úgy tűnt, mindenkinek szüksége van egy pohár vízre egy ilyen válságban. Egy doboz papírzsepi volt a konyhapulton, így azt is felkapta visszafelé tartva.

Letette a vizet az asztalra, és odatartotta a dobozt. Judkins megragadott pár zsebkendőt a zokogások között, amitől Cynthia úgy érezte, helyesen cselekedett, amikor elhozta a dobozt. Kísérletképpen megveregette a nő vállát, és még esetlenebbnek érezte magát, ezért beérte egy gyors, vigasztaló simogatással, mielőtt visszahúzta volna a kezét, és leült volna a kanapé melletti székre.

– Van valaki, akit felhívhatok, Mrs. Judkins? Szeretné, ha lenne itt valaki most Ön mellett? – Ennyire emlékezett a rendőri képzéséből.

– Nem – mormolta Judkins. – Nem, jól leszek! Sajnálom! – Elhasznált még néhány zsebkendőt, és ivott egy korty vizet. – Sajnálom! – ismételte meg. – Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy ez fog történni.

Cynthia kereste a szavakat, hogy mondjon valamit.

– Hogyan jött a férje a céghez, Mrs. Judkins?

– Rendben van – mondta a nő erőtlen mosollyal. – Tudom, hogy mik voltak, mik ők. Scott és én beszélgettünk róla, hogy helyes dolog-e egy vámpírnak dolgozni. – A nő kissé elpirult. – Így kimondva ostobának érzem magam. Olyan sokan el sem hiszik, hogy léteznek, vagy úgy tesznek, mintha nem is léteznének.

– Ez nem éppen titok.

– Nem, de nem is beszélnek erről, igaz? Feltételezem, hogy ők így akarják! – Elfordította a tekintetét, és hirtelen ismét elszomorodott. – És most mi lesz? Tudom, hogy Scottnak volt... – Megremegett az ajka, és ivott még egy korty vizet. – Tud róla? Arról! Vagyis...

– Támadás történt a birtokon. A támadók jól felfegyverkezettek voltak, és több őrt megöltek, mielőtt bárki felfogta volna, mi is történik. A motiváció ebben a pillanatban kissé tisztázatlan, bár nyomozunk. – Hirtelen valami eszébe jutott Cynnek. – Okunk van feltételezni, hogy valamilyen összefüggésben lehet a szervezett bűnözéssel. Nem tudom, Scott mennyit mesélt arról, hogy milyen munkát végez.

– Alig beszélt róla – mondta Emily mélabús mosollyal. – Azt mondta, hogy ez itt a menedéke. Ez a ház, a lányunk... én. De időnként csúsztak ki dolgok a száján, tudja, hogy van ez. – Cynthiára nézett. – Házas, Ms. Leighton?

– Uh, nem! De megértem – hazudta a nő. – Voltak barátai, akikkel beszélgetett? Talán valaki, akivel együtt dolgozott?

– Nem igazán. Olyan messze éltünk. A többiek közelebb laknak a birtokhoz, így nehéz volt. Az utóbbi időben nagyon sok időt töltött valakivel, akit az unokatestvérem férje mutatott be. Valamilyen Barry. Hallottam párszor beszélgetni őket, de én sohasem találkoztam vele.

– Azt mondja, hogy az unokatestvére ismertette össze őket?

– Az unokatestvérem férje – javította ki. – Ronnie. Ez a Barry vele dolgozott. Ronnie teherautó-sofőr. Ez valamikor jó munka volt, tudja! Amíg nem kezdtek Mexikóból toborozni embereket. Most már olyan embereket hoznak be, akik tízen laknak egy szobában, és feleannyiért dolgoznak. Tehát az olyan pasasoknak, mint Ronnie, nincs szerencséjük. Mindenesetre ezt a munkát egy raktárban találta Kelet-LA-ben, és szerencséje volt vele. Amikor megtudta, hogy hol dolgozik Scott, bemutatta neki ezt a pasast, Barryt. Azt hiszem, Barry biztonsági őr akart lenni. A férjem soha nem beszélt velem erről. – Elgondolkodva ráncolta a homlokát, Cynre pillantott, és elfordult, mintha nem tudná eldönteni, hogy akarja-e folytatni.

– Mrs. Judkins? Valamit Barryről szeretne mondani?

A nő elfintorodott. – Csak úgy tűnt, hogy Scott nem nagyon kedveli, de amúgy viszont sok időt töltöttek együtt. Ez furcsa, nem gondolja?

– Hallotta valaha, hogy a munkáról beszéltek, bármiről...

– Barrynak köze volt ehhez? Csinált valamit, ami miatt megölték Scottot?

Cynthia némán nézett a másik nőre, bűntudatot érzett az ötlettől, hogy becsapja a gyászoló özvegyet, hogy információhoz jusson. Másrészt ez lehet az egyetlen esélye.

– Lehetséges – ismerte el a nő. – Van okunk azt feltételezni, hogy Barry is részt vett benne.

– De Scott nem! Ezt nem hiheti! Scott soha nem tenne ilyesmit! Ő jó ember... – A nő hangja megremegett. – Jó ember volt! És szerette a munkáját, Ms. Leighton!

– Miféle dolgokról beszéltek? A férje és Barry. Itt beszéltek, vagy...

– Nem! Scott soha nem hozta Barryt ide a házba. Leginkább telefonon beszéltek, vagy egy helyi bárban találkoztak. – Rosszallóan szorította össze a száját. – Nem tetszett, hogy Scott bárokba járt! – Emily elhallgatott. Cyn éppen mondani akart valamit, hogy ösztönözze a folytatásra, amikor a nő újra beszélni kezdett. – Mint mondtam, nem sokat hallottam, de egy dolog megragadt a fejemben. Azt hiszem, egy név. Az elmúlt félévben előadásokra jártam a főiskolán. Esti foglalkozás azoknak az embereknek, akik valami érdekeset akarnak megtanulni, vagy találkozni valakivel. Azt hiszem, nagyon sok egyedülálló ember volt ott. Nem érdekes, költészet óra volt, 19. századi költészet, és ezért maradt meg bennem a név.

Cynthia bátorítóan elmosolyodott, azon gondolkodva, hogy vezet-e a történet bárhová is.

– Puskin – mondta Emily, mintha ez mindent megmagyarázna.

– Puskin? Az orosz költőre gondol?

– Pontosan! Ezt a nevet hallottam egy hangposta-üzeneten. Tévedésből vettem fel Scott üzeneteit, és az egyik üzenet Barrytól érkezett. Természetesen, amint rájöttem, hogy mit csinálok, letettem a telefont.

Persze, hogy le, édesem, gondolta magában Cynthia.

– De ezt a nevet mondta. Puskin. Amit furcsának találtam.

– Hmm! A név számomra semmit sem jelent, de másnak talán igen. Ez hasznos lehet, Mrs. Judkins. Köszönöm! – Cynthia idegesen megköszörülte a torkát, és kivette a táskájából az összekészített borítékot.

– Ah, tudom, hogy ez nehéz, Mrs. Judkins. De, nos, van itt néhány papír, amelyet látnia kell.

Emily tétován nyúlt a borítékért. Felnézett Cynre, mintha engedélyt kért volna, mielőtt óvatosan felnyitotta volna. Szeme friss könnyekkel telt meg, amikor meglátta az életbiztosítási kötvény kimutatását, mintha az az egyetlen papírdarab tudatosította volna benne, hogy a férje valóban meghalt. Mikor az első, majd a második csekkhez ért, a könnycseppek zavartalanul gördültek végig az arcán, és leesett az álla a döbbenettől.

– Ez...

– Rengeteg pénz. Igen. A Raphael Enterprises nagyon komolyan veszi a felelősségét. A férje munkavégzés közben halt meg, és a vezetőség nem akarja, hogy Ön, vagy a lánya szenvedjen emiatt. Ez nem elég az egész életre – mutatott a két csekkre. – De ha gondosan kezeli, akkor egy ideig kitart, és talán félre is tehet valamennyit a lánya főiskolai tanulmányaihoz. Ez nem helyettesíti Scottot, de... – Megvonta a vállát. – Mi ennyit tehetünk!

– Köszönöm – lehelte Emily. – Nem tudnék...

– Mrs. Judkins, bocsásson meg, ha tolakodónak ítéli a kérdést, de van családja? El tudja vinni valahová a lányát, ami nem Kaliforniában van?

Emily meglepetten nézett rá, aztán riadtan.

– Úgy gondolja, hogy aki megölte Scottot, nekünk is ártani akar? Bántani a lányomat?

– Nem ijesztgetni akarom, de nagyon rossz emberekről van szó. Annyi pénzt kapott, hogy nagyjából bárhol építhet ki új életet, ahol csak akar! Lehet, hogy Önnek és a lányának is jobb lesz egy újrakezdés.

Emily a mellkasához szorította a borítékot, és szétnézett maga körül a házban, mintha katalogizálná az emlékeket.

– A családom Wisconsinban él – suttogta. – Talán...

– Nem kell most azonnal döntenie – sietett megnyugtatni Cynthia. – Még azt sem kell közölnie, hogy mit döntött. – Kérlek, ne áruld el, hogy milyen döntést hoztál! – könyörgött a lány magában. – Csak gondolkodjon el rajta! – Felállt, és megrángatta a kabátját. – Biztos vagyok benne, hogy fel szeretné hívni a családját – mondta, és az autójában lévő urnára gondolt. – Nálam van a... hmmm...

– Ó, Istenem, fel kell hívnom Scott szüleit! – Emily a tenyerébe temette az arcát, felsóhajtott és felnézett.

– Köszönöm, Ms. Leighton, hogy tájékoztatott! Nagyon kedves volt Öntől!

Tényleg?

– Ez a legkevesebb, amit tehettem. A férje mesélt Önről és a kislányról, állandóan Önökre gondolt.

– Ismerte Scottot? Vele dolgozott?

– A végén. Igen. A legvégén. – Cynthia az ajtó felé vette az irányt, és hirtelen alig várta, hogy elmenjen ebből a kényelmes otthonból és az emlékektől. – Ha bármire szüksége lenne, ha bármilyen kérdése van, a borítékban van egy kártya, és felhívhatja a rajta lévő számot.

Már kinyitotta az ajtót, és megacélozta magát a végső, utolsó dolog kézbesítéséhez, amikor megszólalt Emily a háta mögött.

– Mi van Scott... maradványaival? – Az utolsó szó hitetlenkedő suttogás volt. – Tudom, hogy beleegyeztünk a hamvasztásba, de hogy van ez...

Cynthia kifújta a levegőt, és megpróbált valamiféle méltóságteljes arcot vágni. – Én, uh... A férje urnája ott van az autómban. Sajnálom, de nem akartam...

– Ó, Istenem!.

– Én... hm... behozom! Rendben van?

– Természetesen! Én... – Emily megint sírva fakadt, olyan erősen, hogy a zokogástól a kanapéra rogyott.

– Kérem, hadd hívjak valakit ide! – mondta Cynthia nyomorultan.

– Helloooo! – Cynthia megugrott, amikor a félig nyitott ajtón kívülről megszólalt egy hang. – Emily, itthon vagy?

Cyn teljesen kinyitotta az ajtót, hogy beengedje az idősebb nőt, aki stílusosan, de megfizethetően volt felöltözve, és elég idős volt ahhoz, hogy a nő anyja vagy nagynénje lehessen. Kérlek, az anyja vagy a nagynénje legyen!

– Emily, kedvesem, van bármi... – Az új érkező gyanakvó pillantást vetett Cynre, majd odasietett megvigasztalni a gyászoló özvegyet. Cynthia kihasználta a félbeszakítást, és kirohant a kocsijához, és kivette a barna dobozt a hátsó ülésről. Elgondolkodott azon, hogy teljesen hátulra, a csomagtartóba teszi, mint bármilyen másik dobozt, de túl személytelennek találta valaki hamvai számára. Másrészt az első ülésen túl hátborzongató lett volna, így Scottnak be kellett érnie a hátsó üléssel. Az még mindig az emberek számára fenntartott hely, bár nem a halottaknak.

Mire Cynthia visszaért, Emily és a vigasztalója eltűnt valahol a ház mélyén, ezért letette a dobozt az ebédlőasztalra – ismét hezitált, padló vagy asztal, végül az asztalra helyezte, mivel valószínűleg úgysem marad ott sokáig. Azon is gondolkodott, hogy megkeresi a nőt, hogy elbúcsúzzon, de aztán rájött, hogy Mrs. Judkins valószínűleg nagyjából mindent hallott Cynthia Leightontól, amire kíváncsi volt, ezért csendben becsukta maga mögött az ajtót, felmászott a Land Roverbe, és elindult az egyetlen férfihoz, akiről úgy gondolta, hogy adhat néhány választ. Ki volt Kolinsky és mi köze van egy régen elhunyt orosz költőhöz?

25. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Műszakváltás volt az őrsön; kék egyenruhásokkal voltak tele a folyosók, egy nagyvárosi rendőrkapitányságra jellemző jövés-menéssel. Látott néhány embert, akiket ismert, és intett nekik; látott másokat, akiket ismert, és elfordította a tekintetét. Több oka is volt, hogy Cyn magánnyomozóvá vált. Elismerő füttyök hangzottak fel szűk szoknyája láttán, ahogy elhaladt az egység helyiségében található íróasztalok között. Ennyit az érzékenységi képzésről, gondolta a nő. Dean Eckhoff a székével hátradőlve várta őt, és a plafont bámulta, mint aki régóta várakozik.

– Hagyd a színjátékot, Eckhoff, nem kell máshol lenned, és ezt te is tudod!

A férfi hagyta, hogy széke a földre essen, és a homlokát ráncolva nézett Cyn felé.

– Tájékoztatom, Ms. Leighton, hogy van egy hölgy barátom, aki áhítozik a társaságomra ma este!

– Igen, de ő csak azt akarja, hogy vakargasd a hasát, miközben a Szerencsekereket nézed, és az még nem kezdődik el pár óráig.

Eckhoff undorodva rázta a fejét.

– Megsebezted az egómat, Cyn! Hogy is lehetne egy férfinak sikerélménye a világon, amikor egy gyönyörű nő ilyeneket mond neki?

– Ugyan már – mondta kuncogva. Mélyet sóhajtott, és leült a székre a férfi íróasztala előtt, fájdalmasan tudatában volt rövid szoknyájának és csupasz lábának.

– Húzós nap? – gúnyolódott.

– Fogalmad sincs róla! – nézett régi barátjára. – Jól nézel ki, Dean! Talán valóban vár rád egy hölgy! – Eckhoff magas, sovány fickó volt, aki úgy öltözött, mint egy oxfordi professzor, és tudott is úgy beszélni, amikor olyan késztetése támadt. Amelyik késztetést általában a túlzott mennyiségű alkohol kapcsolta be. A szeme fakókék volt, és ami maradt még a hajából, az vörössel átszőtt szürke volt. Évekig fésülgette a tincseket, amikor kopaszodni kezdett, amíg Cynthia el nem mondta neki a kendőzetlen véleményét a fésülésről. Kiderült, hogy tökéletesen szép a koponyája.

– Tehát mi hozott ma ide, Prücsök?

Cyn elmosolyodott.

– Az egyik ügyfelem ügye, Úgy néz ki, mint egy emberrablás, de valószínűleg zsarolás, hogy megszerezzen valamit az ügyfelemtől. Néhány olyan információ került felszínre, amely arra enged következtetni, hogy kapcsolat állhat fenn az oroszokkal.

Eckhoff a homlokát ráncolta.

– Ez nem haladja meg a te lehetőségeidet, Cyn? Mondtad neki, hogy hívja fel a kedves rendőrséget?

– Ennél jobban ismersz, Dean! Persze, hogy megtettem. De ez a fickó nem fogja felhívni. Megvan rá az oka. Igazán nagyon jó okai vannak.

Eckhoff komoran nézte.

– Ez egyike a különleges ügyfeleidnek?

– Lehetséges – nyugtázta a nő, ami egyenértékű volt a beismeréssel.

– Igen. Nos, ez megmagyarázza. Nem hibáztathatom a fickót, amiért távol akarja magát tartani. És ki dolgozik veled?

– Csak én, egyedül! Tudod, hogy egyedül dolgozom.

– Ezért nem viselsz többet kék egyenruhát – válaszolta savanyúan.

Cyn megvonta a vállát. – Részben! Szóval mit tudsz a helyi oroszokról? Van egy pár...

– Nem az én területem, édesem!

– Nem közvetlenül, nem! De biztosan elkaptál ezt-azt?

– Mostanában nem! Figyelj, Cyn, tényleg el kell mennem innen! Elkísérsz?

– Persze – mondta értetlenkedve a lány. – Hátul parkolok.

– Tökéletes.

 

****

 

Eckhoff barátságosan átölelte és szorosan magához húzta, amikor az őrs ajtaja becsukódott mögöttük.

– Óvatosnak kell lenned, ha itt akarsz az oroszokról beszélni, Cyn! – mormogta halkan. – Valaki informálja őket bentről, és nem tudjuk kideríteni, hogy ki az! Mindent kiszedtek erről az egységről!

Cynthia ránevetett, mintha valamilyen könnyed beszélgetést folytatnának.

– Mióta? – kérdezte.

– Pár hónapja, talán több is. Mennyit tudsz?

– Nem sokat. Van két nevem. Az egyik meglehetősen biztos, a fickó neve Kolinsky. A másik bizonytalan. Puskin. És egy esetlegesen hamis exportcég Kelet-L.A.-ben. Elég gyenge, de csak ennyire jutottam eddig!

– Nem hallottam senkiről, akinek Puskin lenne a neve, de Kolinsky futtatja az Odessa Exportot Vermontban.

Bingo, gondolta Cyn.

– Valószínűleg van kéznél egy fotóm róla a nyilvántartóból, majd elfaxolom. Nem ő a főnök – folytatta Eckhoff. – De rohadtul közel van. Carballo barátod többet tudna erről mondani. Azt hallottam, manapság a város azon a részén dolgozik.

– Benita?

– Az egyetlen, akit ismerek.

– Ez nem a szokásos körzete.

– Hé, én nem teszek fel kérdéseket! De meglehetősen biztos vagyok benne, hogy megbízható. Figyelj, Cyn! Ez egy nagyon rossz banda. Ezek az orosz fickók vérszomjas faszfejek. Ne menj oda egyedül, megértetted? Még ha csak kérdéseket is akarsz feltenni, akkor is vigyél magaddal néhányat azokból a vámpírokból! Úgy hallom, még a kolumbiaiakat is megszégyenítik.

– Köszönöm, Dean! Jövök neked eggyel! Küldök a barátnődnek egy extra hassimogatást! – Elvigyorodott, majd lábujjhegyre állt és megpuszilta a férfi szeplős arcát.

– Semmi tisztelet! Vigyázz magadra, Prücsök! Komolyan mondom.

Cyn gúnyosan pukedlizett. Átsétált a parkolón a saját autójához, a lemenő nap sugarai majdnem megvakították. Beszállt és lehajtotta a napellenzőt, majd beindította az autót és Malibu felé vette az irányt. A vámpírok hamarosan felébrednek, és ideje volt néhány rosszfiúval játszani.

26. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn lekanyarodott az autópályáról, és rátért a lakásához vezető rövid útszakaszra. A terepjáró műszerfalán tapogatózott a garázsnyitó eszközt keresve. Fényszórói megvilágították a zárt garázskaput, és automatikusan felnézett, amikor rákattintott a készülékre. Halkan felkáromkodott. Egy ismerős, hosszú, fekete limuzin parkolt a növényekkel borított domb tövében, és nem volt szüksége a fényszórójára, hogy azonosítsa a mellette álló kisebb hegyet. Juro. Ami azt jelentette, hogy... a limuzin ajtaja kinyílt, amikor elhajtott mellette, és megpillantotta a széles vállat és sötét hajat. Hát persze!

Leparkolta a Land Rovert, és hosszú lábait kirakta a kocsiból, amikor Raphael beballagott a garázsba. Nos, a francba! A vámpír Lord teljesen feketébe volt öltözve, hosszú ujjú pólójától kezdve, az ó-milyen-szűk farmerig és a sima bőrbakancsig. És az egész felett egy bokáig érő fekete bőrkabátot viselt, amely szinte csaknem könyörgött, hogy megérintse, megszagolja, és hozzá dörgölődzön az egész testével. Nyugi, te lány!

Találkozott a pillantása Raphael tekintetével, és Cyn hagyta, hogy látszódjon benne az elismerés. Minek színlelni? A vámpír Lord viszonozta a bókot, végigfuttatva tekintetét a lány teljes magasságán, elidőzve a csupasz lábain a rövid, vékony szoknya alatt, mielőtt folytatta volna felfelé, hogy ismét találkozzon a pillantásuk.

– Jó estét, Cyn! – mondta olyan hangon, amely sokkal többet ígért, mint pusztán jót. – Mid van a számomra?

Cynthia az előtte álló vonzó férfi példányt bámulta. Vámpír vagy sem, Raphael remekbe szabott pasas volt. Kétség sem férhetett hozzá. Ahogy a pillanatnyi, szinte ellenállhatatlan vonzerőhöz sem, amit érzett iránta. Egy kétségbeesett kacajt adott ki a saját tehetetlen reakciójára. Duncan egy megbotránkozott pillantást vetett rá, de Raphael csak nevetett vele. Egy arrogáns szemétláda volt; tökéletesen megértette.

Cyn mély lélegzetet vett, és a homlokát dörzsölte, megpróbált némi józan észt dörzsölni az agyába.

– Figyelj – mondta Duncanre pillantva. – Sajnálom a tegnap estét, az egészet Judkinsszal... – Felnézett, és ott találta Raphaelt csak néhány centire magától. A férfi elmosolyodott.

– Édes Cyn! – Hűvös ujjával puhán megérintette a lány arcát. – Félreértés.

A lány a férfi szemébe nézett, és érezte, hogy zuhan. Elfordította a tekintetét, tudatában volt a többi vámpírnak, akik figyelték az egészet.

– Rátaláltam Kolinsky tartózkodási helyére – mondta lélegzetvisszafojtva. – Hazajöttem átöltözni...

– Milyen szomorú – mormolta Raphael.

Cyn szíve hevesen vert, és összevont szemöldökkel nézett a férfira.

– ...és aztán indulok leellenőrizni.

– De biztosan nem egyedül! – ráncolta Raphael a homlokát.

Cynthia őszinte mosolyt vetett rá. Aggódott érte.

– Nem, valójában hívni akartalak, hátha kölcsön tudnál adni néhány vámpírodat. Úgy vélem, hogy hasznosak lehetnek, ha harcra kerül sor.

– Valóban. Hány kell?

Cynthia elgondolkodott. A maffiás fickók hajlamosak voltak csapatosan közlekedni, és az összegyűlt tesztoszterontól mindenki úgy érezte, mintha több lenne. Legalábbis minden rosszfiú. Másrészt Raphael emberei elég halálosak, és ő biztosan nem akar vérfürdőt, ha az elkerülhető. Nem mintha a városnak nem lenne hasznára, ha kevesebb gengszter bóklászna, de gyanúsnak tűnhet rögtön azután, hogy kikérdezte őket.

– Azt hiszem, négy elég lenne. Valószínűleg több, mint elég, de kettő maradhat a háttérben, ha szükségem lenne rájuk. Jobb biztosra menni, mint később sajnálkozni.

– Kiváló! Elférünk az autódban, vagy küldjem vissza Jurót a nagyobb terepjáróért? A limuzin kissé túl feltűnő lenne, nem gondolod?

– Hohó! – szólalt meg Cynthia egy időben Duncennel, aki riadtan húzta ki magát, és azt mondta: – Atyám!

Raphael felvont szemöldökkel nézett egyikükről a másikra. Cynthia Duncanre nézett, és átadta neki az elsőbbséget.

– Atyám, nem gondolhatja, hogy ezt maga csinálja? – kérdezte diplomatikusan.

– De igen! Túl rég volt már, Duncan, hogy elhagytam a birtokom és az őreim biztonságát. Ellenségeim ezt észrevették; gyengeségnek tartják. Gondolod, hogy egyébként fellépnének ellenem? Meg kell mutatni, hogy nem így van!

Duncan lemondóan lehunyta a szemét, majd kinyitotta, hogy Cynthiára nézzen.

– Hé, ne rám nézz, Szöszi! Én sem így képzelem a jó szórakozást!

Raphael farkasszerű vigyort villantott. Ó, istenek, már nagyon várta ezt. Cyn arra gondolt, hogy a vérontás lehetősége éppen drámai módon megnövekedett.

– Rendben – mondta sóhajtva. – Át kell öltöznöm! – Megpördült, és áthúzta a kulcskártyát az olvasón, mielőtt felfogta volna, hogy Raphael közvetlenül a háta mögött áll. Kérdő pillantást vetett rá a válla fölött.

– Ehhez nem igazán van szükségem segítségre, Lordom!

– Tájékoztathatsz a részletekről, amíg átöltözöl. Nem kell időt pazarolni, igaz?

– Tudod, ezek a vámpírok, meg a meghívásos dolog? Visszavonható?

– Attól tartok, ez nem igazán így működik, Cyn – mondta vidáman.

– Kár – motyogta, amikor kinyitotta az ajtót.

 

****

 

Cynthia elindult felfelé a lépcsőn, nagyon is tudatában volt a mögötte haladó vámpírnak, akinek a tekintete kétségen kívül szilárdan a fenekére szegeződött. Lehetne rosszabb is, gondolta magában. Legalább a segge feszes volt; Csak az Isten tudja, hogy elég keményen dolgozott, hogy ez így is maradjon. Érezte, hogy hisztérikus nevetés akar kibuggyanni belőle, megpróbálta köhögéssel elfojtani.

A második szintet elérve, egyenesen áthaladt a konyhán a következő lépcsősorig.

– Helyezd magad kényelembe! – intett a lány a kezével. – Öt perc, és...

Raphael elegáns kabátját a konyhaszigetre dobta, és a nyomában maradt. A lány a homlokát ráncolta.

– Azt hiszem, már tisztáztuk, hogy kényelmesebben érzem magam veled az emeleten – mondta ártatlan arckifejezéssel.

– Ne is fáradj ezzel a pillantással! – csúfolódott Cyn.

A hálószobába érve Raphael gyorsan körülnézett, majd kecsesen az ágyra ereszkedett, hosszú lábait kinyújtotta, hátát a párnáknak és a fejtámlának támasztotta. Cynthia gondolkodás nélkül lerúgta a cipőjét, majd felpillantott, és elkapta a férfi tekintetéből áradó forróságot. A nő kiszáradó szájjal nyelt egy nagyot.

– Majd... – köhécselt idegesen – átöltözök a gardróbban!

– Ne is foglalkozz velem! – dorombolta Raphael. – Most már meglehetősen kényelmesen érzem magam.

Cynthia besietett a gardróbba, és elkezdte kigombolni az ingét. A ruhát a szennyestartóba dobta. Nem igazán volt koszos, de gyorsabb volt, mint felakasztani, és szükségét érezte, hogy gyorsan felkapjon valamit. Felhúzott egy farmert, majd anélkül, hogy begombolta volna, belebújt egy pulcsiba is. Lehajolt, hogy felhúzza a bakancsát, amikor meghallotta, hogy Raphael szólítja.

– Milyen volt az utad Mrs. Judkinshoz, Cyn?

Cynthiának hirtelen eszébe jutott, hogy miért is haragszik a vámpírra. Egyik kezében a bakancsával kiviharzott a gardróbból.

– Ez egy aljas trükk volt, Raphael! Figyelmeztethettél volna...

Gyorsabban ugrott fel az ágyról, mint ahogy a lány szeme követni tudta volna, hirtelen ott állt közvetlenül előtte, a vágytól elhomályosult szemmel, a hangja olyan mély volt, hogy érezte a mellkasában a rezgését.

– Volt valamilyen probléma Judkinséknél, Cyn? – Ujjai könnyedén becsúsztak a farmer nyitott derékpántja alá, az anyag alatt megsimogatva a csupasz csípőjét, hüvelykujját bedugva a tanga pántja alá. Olyan meghitt mozdulat volt, hogy Cyn lélegzete elakadt a torkában, amikor felnézett és találkozott fekete szemei pillantásával. Nem, nem fekete. Most nem. Ezüstösen csillogtak a félhomályban.

– Igen – suttogta a lány. – Úgy értem, nem! Ez... meglepett, ennyi – sikerült kimondania.

Raphael lehajtotta a fejét, és végigsimított az ajkával a lány állán, előbb a fülét, majd a nyakát érintve. Testük egyáltalán nem ért össze, csak az ujjai simogatták csípője sima, meztelen bőrét. Ajka gyengéden megérintette az ajkát, és nyelvével a nyitott szájában körözött, kóstolgatta.

Cynthia válaszolt. Hogy is ne tette volna? A testében minden idegszál bizsergett a vágytól, mellei könyörögtek az érintéséért, a szája még akkor is üdvözölte, amikor küzdött, hogy ne nyomja magát a férfi kemény testéhez.

– Olyan kevés az idő, édes Cyn – suttogta, majd hátralépett.

Cynthia felzihált, amikor elhúzódott. Káromkodni akart, sikítani, hogy... mi? Jesszus, azt akarta, hogy felemelje, dobja a nagy ágyra, és még a lelket is kefélje ki belőle. Tudta, milyen érzés lesz a lába között, mélyen belé nyomva azt a vastag farkát, és ki-be húzogatva...?

Szedd össze magad, Cyn!

– Rendben – sikerült kimondania. – Rendben... – Lenézett a meztelen bőrére, ami még mindig kilátszott a farmerje alól, és azon gondolkodott, hogy talál-e kéznyomot a bőrébe égve, ahol a férfi ujjai voltak. Megrázta a fejét, és fel akarta húzni a cipzárt, de felfedezte, hogy még mindig ott van a bakancs a kezében. A földre ejtve a lábbelit, gyorsan felhúzta cipzárt, majd leült, hogy felhúzza a bakancsot. Raphael visszatért az ágyra, és ott ülve figyelte, mintha soha meg sem mozdult volna. Szemétláda!

– Oké – mondta a nő – Kolinsky.

– Kolinsky – helyeselt Raphael.

– Ő az orosz maffia tagja, meglehetősen magas pozícióban. Ennyit tudtam meg eddig, de mielőtt elmegyünk, ellenőriznem kell az irodámat. Az emberem el akart faxolni nekem egy képet. Van még egy barátom, aki esetleg képes többet mondani, de megbízást teljesít, és várnom kell, amíg visszahív. Nem lehet tudni, hogy az mikor lesz, ezért magam is meg szeretném nézni ezt a raktárt. Bárki is követte el ezt a dolgot ellened, nem fog örökké várni!

– Persze, hogy nem! Sőt, azt várnám, hogy hamarosan hallani fogok felőlük.

Megpördült, hogy ránézzen.

– Miért?

– Néhány... nagyon kényes tárgyalás közepén vagyok. Kezdem azt gondolni, hogy ezek az események összefüggenek egymással.

– Miért?

Raphael alaposan tanulmányozta, majd alig észrevehetően bólintott, mintha úgy döntött volna, hogy megbízik benne.

– Azt mondod, hogy Kolinsky orosz. Mondjuk, hogy a jelenlegi vállalkozásomnak is vannak orosz kapcsolatai.

– Van értelme!

– Sajnálatos módon.

Cynthia felállt, és határozottan dobbantott egyet.

– Készen állsz a bulira?

Raphael kecsesen legördült az ágyról és talpra állt. Elég lassan ahhoz, hogy Cyn ezúttal végigkövethette a tekintetével. Amit meg is tett. Akárhogy is nézte – mozogva vagy mozdulatlanul állva –, teljes mértékben élvezetes látvány volt.

– Megérkezett Juro a terepjáróval.

– A saját autómat fogom vezetni – erősködött Cyn.

– Akkor két autóval megyünk. Én veled megyek!

Cyn felhorkant. Ő és Raphael egyedül az autójában egy sötét éjszakán. Szerencséjük lesz, ha elhagyva a feljárót még mindig lesz rajtuk ruha.