33. - 34. - 35. Fejezet

 

33. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Miután már harmadszor botlott meg valaki a lábában, Cyn úgy döntött, hogy nem foglalkozik a kárpittal, és a rövid bőr kanapén maga alá szedte a lábait. A fenébe is, a csizmája valószínűleg többe került, mint ez az átkozott kanapé, ami furcsa volt, mert maga a ház és a körülötte lévő több hektáros terület nem volt olcsó. Természetesen, nyilvánvalóan ízléssel sem rendelkezett a tulajdonos. A délnyugati tervezésű épület tele volt zsúfolva mindenféle giccses díszítő elemmel. Különböző állatok agancsai lógtak a falakon, délnyugati művészeti darabok széles választékával vegyítve, melyek közül egyik sem volt jó. Fekete-fehér tehénfoltos minták díszítették – már ha lehet egy ilyen szót a tehenekkel együtt használni –, nemcsak a szétszórt szőnyegeket, hanem a bútorok nagy részét is. És a vitatható témát, traktorülésekhez hasonlító székek, nyergek és mindenekelőtt tábori székek egészítették ki.

Az órájára pillantott. Már majdnem kilenc óra. Közel két órát töltött szobanövényt játszva, és figyelve a parti áradásának és apadásának váltakozásait. És rengeteg apály és áradás zajlott. Az orosz zene hangosan dübörgött és lüktetett a szinte klausztrofóbiás módon megtömött helyiségekben, együtt a drága, de rosszul öltözött öltönyös férfiakkal és olyan nőkkel, akik egyértelműen egy vagyont költöttek a ruhájukra, de akik soha nem találkoztak olyan tervezővel, akit ne szerettek volna. Ami azt jelentette, hogy túl sok ékszer és kevés stílus. Nem mintha Cyn kivételével ez bárkit is zavarni látszott volna. A vidámság szinte mániákus kinézetet öltött, olyan izgalmi szintet, amely indokolatlannak tűnt a Cyn által megfigyeltektől. A bulizók folyamatosan eltűntek a ház hátsó szobáiban, és később – általában néhány perc múlva, de néha sokkal tovább tartott – újra megjelentek. Cyn feltételezte, hogy valószínűleg kábítószert osztanak a ház alsó részében, de annyira nem érdekelte, hogy meg is bizonyosodjon róla. A drogok soha nem tartoztak a választott anyagai közé. Már nem is ivott annyit. Mint mindig, ez is az ellenőrzésről szólt, és Cyn szerette kézben tartani az irányítást. És akkor még ott van az az egészen undorító gondolat, hogy valójában bármit felszippant az orrába. Pfuj!

Hosszú lábával a padlóra dobbantott, miközben megcsodálta a csizmáját. Lehet, hogy nem igazán illett a szűk, fekete kötött ruhához, de a fenébe is, tökéletesen beleillett ebbe a házba. Ideje lefújni ezt a bulit, Cyn. A beépült rendőrnek lehet, hogy ez a hely ért valamit, de számára semmi érdemleges sem volt itt. Ideje megtalálni Benitát, és elpárologni. A lány homlokráncolva állt fel és körülnézett; egy ideje már nem látta a barátnőjét. A francba!

Egy lépést tett a ház hátsó része felé, amikor egy vaskos kar fonódott a derekára, és szinte lerántotta a lábáról.

– Hé!

– Hol bujkáltál eddig, szépségem? Gyere, téged választalak!

Cyn megrándult elrablója visszataszító leheletétől, és visszafordult, hogy dühösen ránézzen. És megdermedt a meglepetéstől. Vámpír. Basszus! Nem drogoztak hátul; ez egy etetőhely volt, mint Lonnie tengerparti háza. De...?

Az igazság megrázta. Raphael mindvégig azt mondta, hogy Alexandra elrablása volt az első lépés egy hatalomátvételi kísérletben. Valaki eljutott Kolinskyhoz, aki megzsarolta Judkinst, hogy bejuttassa Barryt a birtokra, és elindítsa az emberrablást. És hogy valaki egy etetőhelyet vezet itt, a tanyán, Raphael területének a közepén. El kell mennie innen azonnal. És hol a fenében volt Benita?

A vámpír csak vitte magával a félhomályos folyosón, elhaladva a mindkét oldalon csukott ajtók mellett. Olyan volt, mint egy tini-parti valaki szüleinek a házában, vagy talán egy bordélyházban, és Cynnek nem állt szándékában csatlakozni egyik tevékenységhez sem. Megkapaszkodott az egyik ajtóban, és megvetette a sarkát, hirtelen megállítva ezzel a meglepődött vámpírt. Megpördült, és értetlenül nézte a nőt, mintha nem tudná megérteni, miért álltak le a haladással.

– Meg kell találnom a barátnőmet – magyarázta Cyn –, Benitát.

Felvillant a lámpa az üres szemekben.

– Benita? Persze, ismerem Benitát! De nem szabad hozzányúlnom! A főnök parancsa!

Cyn szíve émelyegve szorult össze. Benita azt mondta, a célpontja olyan személy, aki magasabban volt, mint Kolinsky. Istenem, elment olyan messzire, hogy hagyja, hogy a célpontja táplálkozzon belőle? És ha ez így van, akkor bízhat még benne? Ez egyre rosszabb és rosszabb lett. És Cyn silány színésznő volt.

– Oké, figyelj! – mondta a nő. – Ez egy tévedés! Nem szabadna itt lennem, és nem tudtam, hogy ez egy ilyen fajta buli, ezért talán csak egyszerűen megfordulok, és hazamegyek! – El is kezdett a szavai szerint cselekedni, megfordult az egyik sarkán, hogy elinduljon a kocsijához, találjon egy tiszta helyet és felhívja Raphaelt. Egy lépést tett, és visszahúzták. A vámpír olyan volt, mint egy földbe gyökerezett fa, amely a helyén tartotta.

– De én éhes vagyok! – nyafogta. – A főnök azt mondta, hogy bárkit elvihetünk innen.

Cynthia vett egy mély levegőt.

– Nézd! Fogadok, hogy a főnököd csak az önkénteseket engedélyezi, igaz? Mert törvénybe ütközik kényszeríteni valakit, és ha megszeged a törvényt, a főnököd nagy bajba kerülhet, nem igaz? Nem így működik? Nos, tudom, hogy éhes vagy, de rengeteg tökéletesen önkéntes adományozó van kinn. Mondd csak, miért ne kísérhetnélek el, és kiválasztunk valakit. Valaki csinosat. Nem lenne szórakoztató?

– Egy másik lányt? – vigyorodott el mohón a vámpír.

Cyn zavarodottan pislogott rá.

– Hogy mi? – kérdezte, és ekkor megvilágosodott. Ó, istenem, mi ez a pasasokkal meg a leszbikus fantáziáikkal? – Akár fogadhatsz is rá! – mondta. – Ugye, azt szeretnéd? – Görény! De a jó irányba mozdította el őket.

– Igen én...

– És mi ez, Tommy? – Egy új hang hangzott fel a nyitott ajtóból, amelyen éppen túlhaladtak.

– Van egy szépségem, Albin!

– Azt látom!

Cyn megdermedt, amikor meghallotta a nevet. Albin. Raphael árulója, az a vámpír, aki meggyilkolta Matiast és elrabolta Alexandrát. Megragadta Cynthia másik karját, amire Tommy is megerősítette a lányon a szorítását, és közelebb rántotta magához. Mindkét vámpír fájdalmasan szorította, és Cyn abban reménykedett, hogy valahogy megfeledkeznek róla, és egymásnak esnek, még mielőtt emberi játszócsonttá változtatják.

– Tommy – mondta Albin halkan. Ennyit mondott. Csak a nevét. Cynthia érezte a férfi erejének enyhe pulzálását, hallotta a fenyegetést a nyájas hang alatt.

Tommy hosszú, büdös leheletet fújva Cyn arcába – ami majdnem kiváltotta az öklendező reflexét – elengedte. Amikor dühösen eltolakodott mellette, Cyn tudta, hogy most párologtak el a könnyű menekülésre a lehetőségei.

– Ms. Leighton – dorombolta Albin. A nő szíve erősen csapódott a bordáinak. – Valaki beszélni akar Önnel!

– Nézd – mondta lélegzetvisszafojtva, és kétségbeesetten tettette, hogy fogalma sincs, hogy ki a férfi. – Nem tudtam, mi ez a hely! Nem mintha érdekelne! Ez a te dolgod! Engedj haza, és boldogan elfelejtem ezt az egész estét!

– Nagyon szórakoztató! – mondta Albin keményen, miközben kirántotta a folyosóra, és maga előtt tolta a ház leghátsó részén lévő szobába. Cyn botladozva lépett előre, és megpróbált talpon maradni. A csípőjének nekiütődött a zsebében lévő pisztolya, és Cyn csak remélni tudta, hogy lesz is esélye használni.

– Chica!

Cyn döbbenten egyenesedett ki. Benita egy királyi méretű ágyon heverészett, cipőjét a földre rúgta, a szűk, piros ruha egyik pántja a karján lógott, és lecsupaszította a telt barna halmot. És nem volt egyedül. Mellette elnyúlva, egyik karjával átölelve a nő vállát, egy másik vámpír volt. Egy vonzó, latinos külsejű, finom vonásokkal és egyenes, fekete hajjal. A vámpír ragyogó fehér fogakkal, teljesen kivillantva az agyarait, vigyorgott Cynthiára.

– Benita? – suttogta Cyn.

Benita túl hangosan nevetett fel, legyintve Cyn nyilvánvaló döbbenetére.

– Ne nézz már ilyen meglepődve, kislány! Mintha ma még nem osztottad volna meg a véred! Mindazok a gyönyörű vámpírok, akik Malibu körül lógnak? Őrült lennél, ha nem tetted volna!

– Nem – mondta Cyn, és alig kapott levegőt. – Nem, soha nem tettem!

Benita dühös pillantást vetett rá.

– Ugye, te mindig sokkal jobb vagy, mint mi többiek? Mindig is az voltál, apád pénzével és a divatos ruháiddal. Nos, édesem, a pénz most nem fog kihúzni ebből! Meséltem a barátomnak az ügyfeledről. Tudod, az elrabolt lánnyal? Nagyon érdekli.

– Soha nem mondtam, hogy lány – mondta Cyn halkan, és hányingert érzett.

Benita zavartan nézett rá.

– Mi? Dehogynem! Azt mondtad, hogy elrabolták a barátnőjét, vagy valami ilyesmit.

– Nem, Benita! Soha nem mondtam ilyet! – Lerázta Albin kezét, és kihúzta magát. – Mióta, Beni? Pár hónapja? Ezért váltottál az oroszokra, vagy ez már utána történt? – kérdezte keserűen a lány – Még több meghalt rendőr, Carballo rendőr?

– Hijo de tu puta madre! (szemétláda) Mit tudsz te erről? – mondta Benita, és elhúzódott a vámpírtól, és Cynthia felé mászott az ágyon. – Nekem nincs pénzem, hogy felmondjak, és menő magánfasz legyek! Maradnom kellett, és meg kell élnem! Úgy állítottak be a bandáknál, mint egy kibaszott kurvát! Így legalább azzal baszok, akivel akarok, valami sunyi, tetovált pendejo helyett, aki öt dolláros szopást akar a hátsó ülésen!

A latinos külsejű vámpír hirtelen visszahúzta magához Benitát, valamit a fülébe súgott, miközben egyik hosszú ujjú kezét végigcsúsztatta Benita combján és be a lábai közé. Benita halkan felnyögött a férfi nyakához simulva. A lány feje fölött a vámpír sötét szeme gúnyosan nevetett Cynen.

Undorodva fordította el az arcát, összetörve barátnője árulásától.

– Ön a legszerencsésebb, Ms. Leighton. – Benita vámpírja erős kasztíliai akcentussal beszélt. – Az Atyám magának akarja Önt!

– Kibaszottul nem valószínű! – motyogta Cyn gonoszul.

A vámpír felnevetett. – Ellenkezőleg! Szinte biztos! – Megkeményedett az arca, amikor egy fejbólintással jelzett Albinnak. A vörös hajú vámpír ismét megszorította a karját, kirángatta a szobából egy másik folyosóra, miközben Cyn eszeveszetten kereste a módját, hogy megszökjön. Nem engedhette meg magának, hogy bezárják, amíg ez a mester meg nem jelenik; el kell innen mennie, mielőtt ez megtörténik. Elhaladtak néhány nyitott ajtó mellett, és Cyn redőnyös ablakokat látott. Amikor korábban körbejárta a házat, látott néhány ajtót ezen a végén. Az egyik egy eltolható üvegajtó volt, amely valószínűleg egy másik szobába vezetett, de a másik egy rendes hátsó ajtó volt. A logika szerint valamilyen folyosóra vezethet. Ha képes lenne megtalálni azt az ajtót, és elég hosszú ideig elterelni Albin figyelmét, hogy kirántsa magát a kezei közül, kijuthatna és elszaladhatna.

És akkor mi van, Cyn? gúnyolódott a saját tervén. Ezek vámpírok. Erősebbek, gyorsabbak, és igen, látnak a kibaszott sötétben. Oké, szóval ez egy veszett fejsze nyele, de számára csak ez az egy maradt.

Albin egy rándítással megállította, és belökte maga előtt egy üres szobába. Ez a fickó sohasem sétál be egy szobába? Mindig nyomulnia kell? Cyn megbotlott és az ágyra zuhant. Azonnal felpattant, hátát a falnak támasztotta, és óvatosan figyelte, ahogy a sápadt vámpír becsukja az ajtót, és lassan elindul felé. A vámpír tekintete forró és éhes volt, szemei pénzérmekként csillogtak a gyenge fényben, és agyarai kicsúsztak az izgalom groteszk paródiájában.

– Azt hittem, hogy... vagyis azt hittem, hogy a mestered...

Halk, metsző nevetést hallatott.

– Ne hízelegj magadnak, kurva! Az agyadat akarja, nem a véredet! Ha az ottani barátodnak igaza van...

– Ő nem a barátom! – motyogta Cyn. – Többé már nem!

– Ah! Árulás! Fáj, igaz?

– Mit tudsz te arról? – mordult fel. – Raphael bízott benned, és te elárultad...

A férfi karja kilőtt, ujjai Cyn torkára szorultak, elzárva mind a szavait, mind a levegő útját.

– Már jóval ez előtt elárultak, ember! Együtt harcoltunk, túléltük az elképzelhetetlent, és ő nem ajánlott fel nekem semmit, csak az asztaláról lehullott maradékokat! Ne beszélj nekem árulásról! Képtelen vagy felfogni, hogy mi az igazi árulás!

Cyn kétségbeesetten kaparászta a vámpír ujjait, levegő után kapkodva. Végül egy kétségbeesett mozdulattal, a hegyes orrú csizmájával erősen belerúgott a férfi sípcsontjába. Albin felüvöltött, elengedve Cyn torkát, hogy átdobja a szobán. Cyn keményen az ágyhoz csapódott, és a padlóra zuhant, ahol fuldokolva feküdt, és zihálva kapkodott a levegő után. Előbb térdre, majd négykézlábra állt, és behúzódott az ablak alatti sarokba.

– Ezt megbánod, te kurva! – Albin karmokká görbített ujjakkal lépkedett felé, és agyarai kivillantak a félig nyitott szájából.

Cyn a távolabbi sarokba robogott, remegő kézzel rángatta nehéz kabátját, és igyekezett hozzáférni a fegyveréhez. A pokolba a tervvel, a pokolba a visszafogottsággal! Szét akarta lőni ennek a faszfejnek az agyát, hogy beterítse az egész szobát, és el akarta hagyni ezt a helyet.

Kétségbeesett ujjai megtalálták a fegyver hűvös fémjét. Kihúzta a belső zsebből, a méretes kabátot használta fedezéknek, majd lassan alányúlt a másik kezével is, és kioldotta a biztonsági reteszt.

Albin mindkét kezével megragadta, hatalmas marék bőrt szorítva össze ökleivel. Egyetlen mozdulattal ledöntötte Cynt a lábáról, a száját pedig a nő nyakához tette. Cyn felsikoltott, amikor a férfi agyarai belemélyedtek a testébe, és újra felsikoltott, amikor megérezte a szívó mozdulatokat, és kezdett az öntudata távolodni. A fegyver nehéz volt, amikor Cyn felemelte és a testük közé kényszerítette. Kezének alig volt annyi ereje, hogy meghúzza a ravaszt.

Felsikoltott a fájdalomtól, amikor a visszarúgó pisztoly a bordáinak csapódott. Albin szája ellazult a döbbenettől, és hátratántorodott, hitetlenkedve bámulva az inge elején kivirágzó kis vörös foltra. Cyn kifejezéstelenül meredt a vámpírra, majd meglátta, ahogy az izzó tekintettel néz rá. Remegő kézzel emelte fel a fegyverét, és újra és újra meghúzta a ravaszt, amíg az üresen nem kattant, és a vámpír a mocskos szőnyegre zuhant. Cyn a falnak dőlt, a fegyver lógott a kezében, és várta, hogy valaki berohanjon az ajtón. A lövések hangosak voltak. De senki sem jött. A zene, a szakadatlanul dübörgő zene elnyelte az egészet.

Lassan kiegyenesedett. Vér folyt a nyakán lévő sebből. De nem spriccelt, gondolta a nő megtántorodva, nem sugárban. Nem szúrta át a nyakában lévő ért, csak rágcsálta a nyakát, mint egy kutya a csontot. Megragadott egy párnát, és lehúzta róla a párnahuzatot. Koszos volt és túl sok izzadt fejtől bűzlött, de csak ez akadt a keze ügyébe. Olyan szorosan csavarta a nyaka köré, amennyire csak merte, visszadugta az immár üres fegyverét a zsebébe, és igyekezett tisztán gondolkodni. A látása folyamatosan homályosodott, és reszketett a sokktól. Sokk. Ez most a legnagyobb veszély. A vérveszteség és a sokk.

Elhaladt az ablak mellett, és az ajtó felé igyekezett. Ablak. Ostobán pislogott a redőny felé, majd reszkető kezét kinyújtva felhúzta a redőnyt. Szinte sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Egy gyors és kétségbeesett keresés elárulta, hogy az ablakot nem úgy tervezték, hogy ki lehessen nyitni, ezért újra kézbe vette a fegyverét, és belevágta az üvegbe. Az összetört szilánkok megvágták az ujjait, és szétszóródtak a szobában, de alig vette észre. Amennyire csak bírta, kiverte az üveget az ablaktáblából, majd a poros takarót a keretre dobta, és fel- majd kilendítette magát.

Szinte fejjel előre zuhant a hideg földre, és a fáradtságtól kimerülve a fal mellé gurult. Nevetés hallatszott valahol a közelben, és Cyn megugrott, amikor egy autó megindult, és a gumik kipördültek a kavicsos felhajtón. A feje a hang irányába lendült. Ez a következő célpont. A nő elindult előre, a ház árnyékában maradva, megállt egy ajtó csapódására, a dühös kiáltásra a fájdalom sikolya mellett. Szédülten lehunyta a szemét, azon gondolkodva, hallotta-e valaki a saját sikolyát.

Ahogy közeledett a ház elejéhez, megnőtt az aktivitás szintje, de a zaj is. A zene megremegtette a falakat, az emberek nevetgéltek és beszélgettek, mindössze néhány centivel arrébb, ahol Cyn véres kezei a ház oldalához tapadtak. A nő a földre zuhant, zihált a megerőltetéstől. Fényszórók villantak át az udvaron, és kirajzolódott a fehér kerítés a sötétben. Az ő Land Roverje a kerítés közelében parkol. Gyorsan elfordította a fejét, és visszaharapott egy nyögést a fájdalomtól, érezte, hogy a rögtönzött kötés alól csordogál a vér a mellkasára. Még néhány méter, Cyn! Meg tudod csinálni!

Igen, meg tudja csinálni. Átkozott legyen, ha itt fog meghalni a sötétben, mint egy sebesült állat.

Mély lélegzetet vett, és elképesztő gyorsan a kerítéshez rohant, összegörnyedve siklott a rések közé, majdnem összeesve, amikor megszédült a vérveszteségtől. Visszaemlékezve az elsősegélynyújtási képzésére, mozdulatlan maradt, fejét a térde közé hajtotta, amíg a látása vissza nem tért émelyítő tisztasággal. Felkapta a fejét, amikor hirtelen újabb kocsik érkeztek, és a személyzet az autók felé rohant a tornácról. Vámpírok. Jól öltözöttek és magabiztosak. Ezek nem a Tommy-féle vámpírok voltak. Cyn biztos volt benne, hogy az inkvizítora van az egyik ilyen autóban; indulnia kellene.

A kerítés közelében sötét volt, ezért sietett, amennyire csak bírt, egyik kezével a legalacsonyabb deszkára támaszkodva, hogy egyensúlyban maradjon. Az autóját keresve észrevette, hogy most sokkal több jármű parkol itt, mint amikor megérkezett. Egy pillanatra pánikba esett, azt gondolva, hogy a kocsiját eltorlaszolták, de akkor meglátta a nagy Land Rovert. Nem volt sok hely körülötte, de elég lesz.

Cyn előhúzta a kulcsokat a zsebéből, és a zárba dugta a kulcsot, nem pedig a távirányítót használta, mert az felvillanást okozott volna. Gyorsan becsúszott az autóba, becsukta az ajtót, remélve, hogy senki sem vette észre a benti égő fényét a színezett ablakokon keresztül. Megkönnyebbülten felzokogva, hogy idáig eljutott, és rettegve attól, hogy bármelyik pillanatban felfedezi valaki az eltűnését, fájdalommal telve átmanőverezett az alacsony konzolon a vezetőülésbe. Néhány értékes pillanatig a kormányon pihentette a fejét, várva, hogy kitisztuljon a látása, és elmúljon a hányingere. Miután beindítja az autót, nem marad hely a hibázásra. Nagy volt az esélye, hogy valaki észreveszi az elmenő autót, de folyamatosan jöttek-mentek. És a parti zajának el kell fednie a motor hangját.

Elfordította a kulcsot, és a visszapillantó tükörbe nézett, amiben látta a ház elülső részét. Úgy tűnt, senki sem vette észre. Az inasok még mindig rohangáltak, és próbálták leparkolni az összes autót, amelyek a nagyfőnökkel érkeztek. Cyn hátratolatott, amennyit csak tudott, majd erősen balra forgatta a kormánykereket, és rálépett a gázpedálra.

 

34. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Raphael a második emeleti dolgozószobájában állt, és a sötét éjszakába meredt. Pushkin húzta az időt. Ó, a tisztelet és az udvariasság mintapéldánya volt, nem volt túl követelőző, megbízható vámpír, aki az urához fordult. De Raphael már korán felfedezte, hogy bármit is javasol, a másik vámpír nem fog beleegyezni. Majd meggondolja, Konzultálni fog. De ma este nem lesz megállapodás. Amiből csak egy következtetést lehetett levonni. Pushkin az időt húzta.

De miért? – tűnődött Raphael. A legegyszerűbb válasz az volt, hogy Pushkin volt az, aki felbérelte Albint és elrabolta Alexandrát. Mindvégig tudta, hogy az emberrablás színjáték, és hogy Alexandra nem más, mint csali, amely csapdába csalja. De egy dolog volt gyanúsítani, a másik pedig lépni a gyanú szerint. Még egy olyan hatalmas vámpírlord, mint Raphael, sem engedhette meg magának, hogy elidegenítsen magától egy olyan valakit, mint Pushkin.

És bár Pushkin törekedhet a nyugati területek uralmára, még ha sikerülne is neki elpusztítania Raphaelt, nem Pushkin fog a csúcsra emelkedni. Az ország minden részéről érkező hatalmas vámpírok vitatják meg az utódlást. Pushkin nem élne elég sokáig, hogy élvezhesse árulásának gyümölcsét. Nem mintha lenne gyümölcse. Raphaelnek nem állt szándékában megengedni, hogy ez a lázadás sikerrel járjon.

Az ajtó kinyílt mögötte, és felnézve Duncant látta belépni az üveg tükrében. Sietett, és Raphael megfordult kíváncsian figyelve.

– Uram – kezdte Duncan. – Ms. Leighton visszatért a lakásba!

Duncan hangjában stressz érződött, és Raphael megfeszült.

– Duncan?

– Uram, megsérült...

Nem kapott esélyt, hogy befejezze. Raphael azonnal elindult kifelé a szobából, Duncan pedig követte.

– Mi történt? – vicsorogta, miközben lépkedtek.

– Húsz perccel ezelőtt, uram, talán még kevesebb ideje. Egyedül és kiszámíthatatlanul vezetett, ezt mondták az őrök. Első gondolatuk az volt, hogy ivott, de aztán... Beállt a garázsába, szinte azonnal becsukta maga mögött az ajtót. Az őröknek csak pillanatokba telt, míg bejutottak, de a nő már belépett a lakásába. – Elhallgatott, és Raphael élesen nézett rá. – Vér, uram. Nyilvánvalóan súlyosan megsérült. Tiszta vér volt az autó, és a házba vezető utat is végigjelölte. Az őrök felhívták a kaputelefonon, dörömböltek az ajtókon és az ablakokon. Nem érkezett válasz. Uram, kikapcsolták a riasztóját. Ha kapnék néhány emberi őrt...

– Senki sem ér hozzá! – vágta rá Raphael.

Raphael azonnal kiadta a sofőrnek a parancsot az indulásra, még mielőtt az ajtók becsukódtak volna. Miért menekült el tőle? És mibe futott?

 

****

 

A lány lakása sötét volt, amikor megérkeztek; az egyetlen fény a garázsból származott, ahol Cyn Land Rovere állt, a vezető felőli ajtó nyitva volt. A férfi már azelőtt megérezte a vért, mielőtt meglátta volna. Mennyi vér. Vajon egy ember túlélhet egy ekkora vérveszteséget?

– Vigyél be! – Nem kérdezte, hogy lehetséges-e, nem érdekelte, mire lesz ehhez szükség.

– A másik ajtónál, Atyám – mondta az egyik őr, aki őrködött a lakásnál.

A négy vámpír villámgyorsan megkerülte az épületet, és feliramodott a lépcsőn a második emeletig. Az ajtó vastag volt, egy ember számára áthatolhatatlan. De könnyen engedett egy vámpírnak. Az őr nem állt meg, egyszerűen hátralendítette a lábát, és belerúgott. A vastag ajtó két darabba törve lerepült a keretről, befelé a lakásba.

Vérillat áradt a sötét belső térből, édes és felismerhető. Cyn. A vámpírok gondolkodás nélkül reagáltak, agyaruk előbukkant, a torkukból halk mordulások hallatszottak. Raphael érezte, ahogy a saját fogai is megnyúlnak, és megkeményedik az ágyéka. Vicsorogva fordult meg, visszakényszerítve a többieket, kifejezve az erőfölényt, és birtoklási igényét. Amikor átlépte a küszöböt, csak Duncan merte követni, ösztönei, hogy védelmezze Atyját, erősebbek voltak, mint a félelem. Gyötrelmes fintorral állt meg.

– Uram, nem tudok belépni!

– Akkor még életben van – morogta Raphael, és belépett az épületbe.

35. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cynthia a lépcsőkön feküdt a sötétben, túl gyenge volt ahhoz, hogy tovább menjen, el-elveszítve az öntudatát. Egy része tisztában volt vele, hogy ha nem mozdul, ha nem kap segítséget, akkor itt, a lépcsőn hal meg, a konyhája és a telefonja csak néhány lépésnyire van, olyan távolságra, amelyek akár mérföldekre is lehetnének.

Az út a tanyaháztól összemosódott a fájdalom és a zűrzavar elegyével. Sötétben vezetett, félt felkapcsolni a fényszórókat, félt, hogy elárulják a koromfekete kanyonon átvezető úton. Emlékezett, hogy többször arra riadt, hogy az út közepén áll, vagy kisodródott az egyik oldalra, félig-meddig öntudatlan volt a fájdalomtól, és egyszer el is ájult. Csak a vakszerencse volt, hogy az autója soha nem sodródott a kanyon szakadék felőli oldalára, ahonnan, ha lezuhan, csak hetek vagy hónapok múlva találják meg.

Óráknak tűnt, de tudta, hogy nem telhetett el ennyi idő, mire elérte a Pacific Coast autópályát. Zsongott a forgalomtól, az autók száguldoztak az autópálya széles sávjain. Fényük elvakította Cynt, összezavarva amúgy is zavaros agyát. Végül rámerészkedett az autópályára, és csak az utolsó pillanatban kapcsolta fel a fényszórókat. Autók kerülték ki, dühösen dudálva, a sofőrök alig várták, hogy eljussanak saját esti szórakozásukhoz, ingerülten a feltételezhetően részeg vezetőtől, aki veszedelmesen kacsázik a jobboldali sávban. A közúti jelzőtáblák arra ösztönözték a sofőröket, hogy jelentsék a részegeket a 911-es számon Malibuban, és Cyn tudta, hogy csak idő kérdése, hogy néhány felelős állampolgár ezt meg is tegye, és megállítsák őt. De a lakása nem volt túl messze, pár mérföld, talán még annyi sem.

Amikor meglátta házának fényeit, a megkönnyebbülés könnyei homályosították el amúgy is zavaros szemeit. A megkönnyebbülés gyorsan eltűnt, amikor meglátta az épület előtt leselkedő árnyakat, akiknek elfordult a feje a Land Rover motorjának hallatán, miközben lelassult a kanyarban. A félelem szúrásától felpörgött a szíve, és kitisztultak a gondolatai, ami hiányzott a tanyasi háztól idáig vezető kanyargós úton. Felkapta a garázsnyitót a véres kezével, és imádkozott, hogy úgy időzíthesse a kinyílást, hogy bejusson, mielőtt a vámpírok elérhetnék. A gyenge, lehúzható ajtó nem sokáig tartja vissza őket, de csak annyi időre volt szüksége, hogy bejuthasson a lakásába.

Csak néhány lábnyi távolságról nyomta le a gombot, és figyelte, ahogy az ajtó felfelé halad, remélve, hogy ez elegendő lesz. A motorháztető áthaladt a fém ajtó alatt, mivel az még húzódott felfelé, és halk kaparást hallott, amikor a jármű teteje túl közel volt. Nem várta meg, hogy az ajtó megálljon, hanem gyorsan egymás után kétszer megnyomta a gombot. Az első megállította az ajtót a helyén, a második pedig elindította lefelé.

Tönkretett nyaka fájdalmasan felsikoltott, amikor kiszállt a kocsiból. Saját sikolyával hangot adott a fájdalomnak, és majdnem a garázs padlójára zuhant, amikor a feketeség hulláma azzal fenyegetett, hogy utoléri. Nem, nem! Nem ilyen közel! Nem fogják elkapni, amikor idáig eljutott. Hogy megtartsa az egyensúlyát, belekapaszkodott az autó ajtajába, majd talpra állt, és elindult a lakásajtó felé, a falat, a polcokat és bármi mást használva, ami segített megtartani az egyensúlyát. Félúton jutott eszébe, hogy nincs nála a kulcskártyája. A hátitáskájában volt, egészen a kocsi csomagtartójában. A szeme haragos könnyekkel telt meg.

Nincs idő. A vámpírok hamarosan elkapják. Túl hamar. A lány eltántorgott az ajtó közelében lévő faliszekrényhez, és kinyitotta, félredobálva a szinte üres dobozokat és haszontalan lomokat, amelyeket ott tároltak. Ablaktáblák voltak, semmi más, egy rejtett billentyűzet az egyik homályos sarokban, ahova senki sem gondolt volna benézni. Lehunyta a szemét, lüktető fejét a polcon pihentette, keze a billentyűzetet simogatta.

Majdnem megérkeztél, Cyn! Beírta a kódot, és a mágneses zár kattanása volt a legédesebb hang, amit valaha hallott.

Kétségbeesetten vetette magát az ajtó felé, nekiesett, becsúszott a padlóra és éppen akkor csukta be, amikor az első hatalmas ököl áthatolt a fém garázsajtón.

Mennyi ideje volt ez? Összekuporodott a lépcsőn, és hallgatta, ahogy a lélegzete kapkodóvá válik, és érezte, ahogy a szíve lüktet a mellkasában, mindegyik dobbanás kicsit gyengébb, mint az előző. Egy hirtelen csattanás megriasztotta, elszívva az utolsó leheleteit, és a szívét a félelem staccatójába küldve. De vámpír nem léphetett be. Meghívás nélkül nem. A sötétség átölelte. Biztonságban volt a sötétben, a hűvös sötétségben.

– Csókolj meg, Cyn! – mormolta egy ismerős, mézédes hang.