42. - 43. - 44. - 45. Fejezet

 

42. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn dél előtt ébredt fel, mindene fájt, és úgy érezte, mintha semmit sem aludt volna. Azt mondta magának, hogy ez Albin támadása, és az azt követő menekülés miatti merevség. Az álmatlan éjszaka nem lehet a sötét szemek és érzéki ajkakról való álmodás, vagy a szívét ért fájdalom, vagy akár a lába közötti sóvárgás következménye. Nem tűnt igazságosnak, hogy az a gazember képes volt kilépni az életéből, és még mindig kísérti az álmait. Kigurult az ágyból, és elhatározta, hogy Raphaelt és perzselő tekintetét száműzi az elméjéből és a szívéből. Legalábbis estig. Ami eszébe juttatott valamit. Felhívta a vámpírlord birtokát, és Dr. Saephant kérte. Valószínű, hogy az orvos is nagyjából úgy dolgozott az éjszakai órákban, mint a lány, de ma korán kell ébrednie. Miért csak ő szenvedjen?

– Saephan – válaszolt egy álmos hang.

– Cynthia Leighton vagyok.

– Cynthia! – A nő szinte hallotta, ahogy gondolkodni próbál. – Nincs semmi baja, igaz? – kérdezte gyorsan aggódva.

– Nem, nem – biztosította a lány. – Azért hívtam, hogy bocsánatot kérjek a minap történtekért. Amiért, tudja, kizártuk.

– Ó! Nos, köszönöm! Ez szép öntől... gondolom. De egyszerűen csak megkérhettek volna, hogy menjek el!

– Igen. Attól tartok, hogy az egyedül élés tompította a szociális készségeimet.

– Mmmmm.

– Nos, az ön párja is megy a nagy vadászatra ma este?

– Ó, Istenem, igen – nyögte. – Mindenki erről beszél. Olyanok, mint egy rakás gyerek karácsony előtt. Vérszívók, halálos gyerekek, de... el tudja képzelni!

– Igen! – kuncogott fel erőltetetten. – Amint elég sötét lesz, azonnal útra kelnek, igaz?

– Szerencsére igen, különben teljesen megőrjítenének minket, többieket. Azt hiszem... Cynthia, ön most információt próbál kiszedni belőlem?

– Talán egy kicsit – ismerte be a nő. – Raphael azt mondta, hogy én is mehetek, de úgy tűnik, néhány órával eltévesztette az indulási időt. Furcsa, nem? – Mély sóhajt hallott a vonal másik végéről.

– Talán nem akarja, hogy újra megsérüljön – mondta halkan.

– És talán nekem nincs szükségem valami hatalmaskodó vámpírra, aki döntéseket hoz az életemről helyettem!

– Mit fog tenni? – Aggódónak tűnt.

– Ne aggódjon, doki! Nagyon szeretem az életemet, minden ellenkező bizonyíték ellenére. De nem fognak kizárni ebből! Kiérdemeltem a jogot, hogy részt vegyek a végjátékban! – Hallgatta a vonal másik végén a csendet.

– Talán így van – mondta a doki végül. – De... én már láttam ezeket a fickókat akcióban. Nem akar ennek a közepébe kerülni, higgye el nekem!

– Elhiszem. Úgy értem, hiszek önnek. Szóval, ne aggódjon, óvatos leszek! Nézze, indulnom kell! Nem pazarolhatom az időmet, ahogy mondani szokták. Nagyon köszönöm, doki, és  bocsánatot kérek a múltkoriért!

– Biztos vagyok benne! Vigyázzon magára!

– Ön is! – Amikor letette a kagylót, azon gondolkodott, vajon Saephan megemlíti-e ezt a beszélgetését a párjának, vagy akár Raphaelnek. Nem mintha ez számítana. Mire a vámpírok ma este kikelnek az ágyukból, ő már régen eltűnt.

43. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Pushkin birtokát össze sem lehetett hasonlítani Raphael tágas birtokával. A Santa Barbara feletti dombok kanyargós, keskeny utcájának végén lévő két ingatlan egyike volt. Az első egy tágas hacienda stílusú rezidencia volt, homokszínű falakkal és vörös cseréptetővel. Nyolc láb magas fallal volt körülvéve, és egyetlen széles kapu volt a bejárata. Egy magányos, unatkozónak látszó emberi őr állt csak a gyenge fülkében, és úgy tűnt, jobban érdekli Judy bírónő mondanivalója a kis televízió képernyőjén, mint bármi, amit Cyn csinálhatna. Nem mintha egyébként is észrevette volna. Százméternyire volt, a vámpír birtokánál valamivel magasabban fekvő ingatlan szélén, tökéletes rálátással az egész birtokra.

Az őrön kívül nem látszott semmilyen mozgás a házban vagy a ház közelében. Vastag függöny borította az összes ablakot, amelyet látott, de úgy tűnt, hogy Pushkinnak nincsenek sem erőforrásai, sem hajlandósága, hogy nappal jelentős számú emberi őr jelenlétét igényelje. Ezt megfontolta, és úgy gondolta, hogy nem valószínű, hogy a Santa Barbara-i vámpír olyan földalatti létesítményekkel rendelkezik, mint ami a malibui birtokon van. Ez a ház régi volt, nem olyasmi, amit saját használatra épített volna, és a környékbeli házaknak nem volt alagsora. Magának Pushkinnak valószínűleg volt valamilyen ablaktalan, belső szentélye, ahol a nappali óráit töltötte. De úgy tűnt, mintha néhány vámpír követője holtan töltötte volna napjait a világ előtt, és csak egy darab vastag függöny akadályozta az azonnali megégést. Cyn elképzelte, ahogy Albin fehér bőre ropogós feketére sül a napsütésben, és komoran elmosolyodott.

Mozgás keltette fel a figyelmét. Felemelte a nagy teljesítményű távcsövet, és figyelte, ahogy egy magányos, középkorú nő siet ki a főházból, pulóvert húzva a hűvös levegőben. Az éjszaka esett; a föld még mindig nedves volt, és a levegő kifejezetten hidegnek érződött. A nő pár szót váltott a kapuőrrel, barátságos beszélgetésnek tűnt, mivel mindketten elmosolyodtak, és Cyn hallotta a férfi nevetésének hangját, amikor kinyitotta annyira a kaput, hogy a nő át tudjon haladni rajta.

A nő kiérve balra fordult, és céltudatosan kezdett lépkedni, nem sétálásnak látszott. Pushkin birtoka elég nagy volt, és még így sietve is tíz percbe telt, hogy a kanyar körüli másik ingatlanhoz érjen, ami mélyen benn volt a zsákutcában. Sűrű eukaliptusz, vad leander és súrolókefére hasonlító bozótos borította be a két ház közötti területet, és jóval azelőtt kikerült az őr látóteréből, hogy elérte volna a második birtokot. Kifakult fehér ház volt, vályogból épített, de szinte teljesen elhagyatottnak tűnt, a fák és a szőlő benőtte az udvart, és felkúsztak a halvány falra. Cyn a helyéről alig látta a földszintet. Egy járókelő az utcáról, pedig egyáltalán nem láthatott semmit.

Az asszony beírta a kódot a billentyűzeten, és beengedte magát egy keskeny kiskapun, amelyet a szilárd fém kapuban helyeztek el. Néhány percre eltűnt a fák alatt, majd a főházhoz ért, ahol kulcsot húzott elő a zsebéből, fellépkedett a néhány lépcsőfokon, majd bement a házba.

Cyn a homlokát ráncolta. Lehet ez ennyire egyszerű? Vajon Pushkin olyan okos volt, vagy úgy vélte, hogy ilyen könnyen becsaphatja az ellenségeit? Cyn nem akarta ezt elhinni. De biztosnak látszott, hogy Raphael ellenfele elrejtőzött a szem elől, otthagyva a jól karbantartott és nyilvánvalóan, ha nem is hatékonyan őrzött házat, mint álcát, miközben ő és a vámpírjai ebben az úttól viszonylag távollévő, romos épületben pihentek a szomszédban. De ha így is van, Cyn akkor is számítana valamilyen őr jelenlétére. Lehet, hogy bízik a cselében, de biztosan nem ennyire magabiztos.

Távcsőjével átvizsgálta az új ingatlant, és nőtt a bizonyossága. Nehéz, viharbiztos fémredőnyök borítottak minden ablakot. A nő a tetőre emelte tekintetét, és szinte lemaradt az árulkodó jelről, olyan finom volt. Nem több, mint egy árnyék a kémény világos tégláján. Tekintete visszatért a forrásához, és látta, hogy egy fekete ruhás láb mozdul meg a fedezék alatt a külső boltíves mellvéd mögött. Az alapos keresés nem talált más jeleket, de ez nem azt jelentette, hogy nem voltak ott, csak azt, hogy az itteni őrök elég profik voltak ahhoz, hogy ne lássák meg őket... ellentétben a Judy bírónő rajongójával a másik házban.

Cyn tovább kukucskált a távcsövön keresztül, amíg a szeme a megerőltetéstől már könnyezni kezdett, de nem talált más jelet sem a vámpírokról, sem az őrzőikről. A szemét dörzsölve, szórakozottan vizsgálgatta az ingatlan maradékát, és egy halvány fehér villanást kapott el messze a ház mögött. Valamilyen melléképület? Egy garázs?

Közel két órán át rejtőzött a domboldal bozótjában, gyakorlatilag mozdulatlanul a sűrű leander bokrok között. Unatkozott, és nyugtalan lett, és azon kezdett gondolkodni, miért számít neki annyira, hogy a nedves talajon fekve töltse a napját, miközben az apró rágcsálók túlságosan is közel rohannak el mellette az ügyeiket intézni. Meghozva a döntést, óvatosan betette a távcsövet a hátizsákjába, és addig kúszott felfelé és a dombon túlra, amíg már nem láthatták meg lentről. Aztán felállt és sétálni kezdett. Talán szükség lenne egy kis közvetlen felderítésre.

 

****

 

A bézs színű ház őre alig figyelt oda, amikor Cyn elkocogott a ház mellett, leszámítva az alapos szemrevételezést, ami undorral töltötte el a lányt, egyrészt a férfi intelligenciájának teljes hiánya miatt, másrészt a teljes professzionalizmus mellőzése miatt. Persze, Cyn szándékosan vetkőzött le annyira, hogy csak a feszes, ujjatlan alsóing maradt rajta, sőt az általában használt sportmelltartóját is egy csipkés darabra cserélte, ami a Benitánál történt gyors átöltözésből maradt nála. De volt rajta egy baseball sapka is, amelyet mélyen az arcába húzott, és egy fekete, testhez simuló nadrág, belegyűrve a SWAT stílusú nehéz bakancsokba, amik nem igazán minősültek futócipőnek. És a fickó akkor is csak a pattogó melleit vette észre. Addig futott, amíg el nem jutott mélyen a zsákutcába, a második ingatlan túlsó szélére. Egy pillantás a válla fölött biztosította, hogy az alkalmatlan őr még akkor sem láthatja, ha azon gondolkodna, de tudva a tetőn tartózkodó őrökről, megállt az utcán, és egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, kirázva a lábait, mintha pihenne egyet, mielőtt folytatja a kocogást vissza le a dombról.

Bámulta a házat, kétségbeesetten követni akarva azt a falat a fák között. Talán volt valahol egy hátsó kapu, amit talán kevésbé őriztek, elég nagy ahhoz, hogy egy kis ember átjusson rajta, de túl kicsi ahhoz, hogy teljes munkaidős őrséget biztosítsanak mellé. Tíz másodpercig játszott az ötlettel. Túl kockázatos. A tetőn lévő őrök minden bizonnyal látták, ahogy befutott a zsákutcába, és talán most is figyelik. Ha eltűnik, keresni kezdenék. És ha valamit Cyn biztosan tudott, az az volt, hogy soha többé nem akart Pushkin vámpírjaival bulizni.

Lemondóan sóhajtott, és elindult visszafelé, és addig folytatta a kocogást, amíg el nem jutott olyan távolságra, ahol már nem láthatták. A nehezebb utat kellett követnie, ami azt jelentette, hogy át kell kúsznia a bozótoson. Még több rágcsáló és valószínűleg kígyók is. Jobb lesz, ha ez az átkozott Raphael megéri ezt.

 

****

 

Visszatérve az előző helyére a domboldalon, ismét néhány percig tanulmányozta a környéket, majd eltette a távcsövet, és elindult. Hosszú és koszos túra volt, és a hűvös hőmérséklet ellenére bőségesen izzadt a kabátja vastag anyaga alatt. De még mindig jobb volt, mintha a bőre karcolódott volna össze, ahogy áthaladt a bozót és a gaz gubancain, amelyeket valószínűleg azóta nem sikerült eltakarítani, amióta a legutóbbi tűz pusztított ezen a területen több évvel ezelőtt. Undorodva káromkodott. Cyn teljesen városi lány volt. Ha kocogásra volt szüksége, akkor azt megtehette Malibu homokján, a lakása előtt. Ha túrázni akart, a Beverly Centerbe hajtott, és kirándult a plázában. Tényleg nem élvezte a szabadban való szórakozást, és biztosan nem ez volt az elképzelése a jó szórakozásról. De ő nem valami ostoba felelőssége volt valakinek, akit ott kell hagyni a kapuban állva, miközben a nagyfiúk elmentek, hogy megmentsék a világot! Így hát tovább sétált.

Két órájába telt, és már rég kiürítette kis vizes palackja utolsó cseppjét is, de végül odaért a lejtőhöz, közvetlenül a benőtt fehér vályogfal mögött. Itt nem volt más, csak bozótos, valószínűleg valamiféle szövetségi park vagy természetvédelmi terület. Cyn hasra feküdt, és még egyszer előhúzta a távcsövet. Rövid lejtő volt a domb ezen oldalán fekvő birtokig, ahol végig bőven volt fedezék, főleg vad tölgyfák, többnyire elágazó törzsekkel és teljes lombkoronával, valamint a kefeszerű bozótos, amelyekkel egész idáig küzdött. Az ingatlan meredek lejtése megnehezítené a tetőn lévők számára, hogy észrevegyék, de egy jó biztonsági csapatnak a helyszínen is lennének emberei, akik pótolnák ezt a hiányosságot. Másrészt a fal kerületén kívül még nem látott egyetlen őrt sem – sem a korábbi megfigyelései alapján, sem most. Ami csak azt jelenthette, hogy inkább a birtok területén tartózkodtak.

A homlokát ráncolta, és hosszan gondolkodott azon, mit csináljon. Még nappal volt, így az őrök emberek. Tudta kezelni az embereket. Zajt keltettek, és nyomon követhetőek voltak, mint bárki más, és ami még fontosabb, nem volt emberfeletti sebességük, agyaraik és karmaik. Még egyszer felemelte a távcsövet. A kőben nem volt törés, még hátsó kapu sem, de az épület, amelyet a domboldalról pillantott meg, itt egészen a falig ért. Eltakarná, ha át akar mászni.

Raphael hangjának az emléke – amikor azt mondta, hogy nyolckor legyen a kapuban – indította el. Az a vámpír úgy gondolta, hogy hátrahagyhatja? Lekúszott a dombról, közel maradt a földhöz, és lassan haladt, éberen figyelve minden hangra. Körülbelül tizenöt métert tisztítottak ki közvetlenül a birtok körül. Ez nem elég a hatékony egy tűz esetleges megszakításához, de ez azt jelentette, hogy egy meglehetősen széles, szabad területen kell átkelnie, hogy elérje a falat. A legutolsó fedezéke alatt kuporgott és várt. Néhány perc elteltével, amely alatt nem hallott és nem is látott semmiféle mozgást odabent, rugalmas párnákat húzott elő a combzsebéből, és a térdére rögzítette azokat. Aztán felállt és a fal felé kezdett rohanni, térdét behajlítva az utolsó pillanatban ugrott. A keze elkapta a fal felső szélét, és a lába és a térde segítségével a durva felülethez tapadt. Addig mászott felfelé, amíg a felsőtestét át nem tudta vetni a fal tetején. Olyan volt, mint felmászni a sziklafalra az edzőtermében. Vagy elég hasonló hozzá. Amikor felért, megdermedt az épület szélárnyékában, és hallgatózott. Valahol lennie kell ott egy őrnek, de rohadjon meg, ha bárkit is hallott, még egy bakancs-csoszogás, vagy valamilyen mormogás sem árulkodott. A melléképület fala nagyon közel volt, hegyes cseréptetője elrejtette a főépületből lefelé nézők előtt. Alatta egy szűk hely volt, tele levelekkel, szeméttel és a szokásos törmelékkel, állati ürüléktől és rothadástól bűzlött. Felnézett. A tető közel volt, de ezek a cserepek sokkal törékenyebbek voltak, mint amilyennek látszottak, és pokoli lehetett rajta áthaladni. Tényleg ezt fogja csinálni? Hülye büszkesége válaszolt a kérdésre. Naná!

Testének többi részét is a vastag fal tetejére manőverezte, a tető szélét használta támaszként, és elosont a túlsó végéig, ahol lassan körülnézett. Valamiféle vendégháznak tűnt, vagy talán egy régi, átépített tárolónak. Tíz másodpercig gondolkodott, aztán átfordította a lábát, és gyorsan a földre zuhant az ingatlanon belül. A szíve hevesen vert a veszély adrenalin-rohamától, attól a kémiai koktéltól, amelytől minden egy kicsit életszerűbbnek, kicsit intenzívebbnek tűnt. Ez a roham volt, amit minden extrém sportoló, minden tűzoltó, minden SEAL-tag megértett. Ez volt az oka annak, amiért azt tették, amit tettek. Cyn számára ez egy vékony határvonal volt, ami rávette, hogy időről időre őrült kockázatokat vállaljon. Nem volt függő, de néha élvezte az ízét. Többször is megkérdőjelezte saját józan eszét, mint most is, amikor egy ismert bandita odújában ült, aki történetesen vámpír, és egyszer már megpróbálta megölni. És ha ez nem lenne elég, egy gyors pillantás az órájára azt mondta, hogy kevesebb mint egy óra van naplementéig. Ma reggel ellenőrizte az almanachot, hogy biztos legyen benne. Jesszus, Cyn. Ha szükséged van egy kis szünetre a rutintól, nem tudtál volna inkább egy kellemes nyaralásra menni?

Oké, szóval most bent van, és kevés az ideje. Mi legyen a következő lépés? Lassan felállt, a vendégház hátsó részén haladva kikukkantott a sarkon. Ezen az oldalon ablakok voltak, mind bedeszkázva belülről. A lány a homlokát ráncolta, és még egyszer körülnézett. Azt kívánta, bárcsak ezek az átkozott őrök megmutatnák magukat. Legalább tudná, hogy mivel áll szemben. Itt nyugalom volt, mint egy temetőben, és csendes, mint egy sír. Befogta a száját, hogy elfojtsa az őrült kuncogását, és majdnem megfulladt, amikor hangokat hallott... Vigyázz, mit kívánsz, kislány!

Minden jókedve elpárolgott, és visszasurrant a sarok mögé, a növekvő árnyékban a földhöz lapulva. Ki kell innen jutnia. Elég őrültség volt nappal is bóklászni egy vámpírfészek körül, de éjszaka ez az öngyilkosságot jelentené. Ezenkívül Raphael napnyugta után hamarosan megérkezik, és ő ott akart lenni, hogy üdvözölje az önelégült seggét. Természetesen jobb lenne, ha lenne valami jóféle átadható információja, és ő már itt volt...

A hangok egyre közeledtek, és Cyn összeszoruló gyomorral vette észre, hogy az ő irányába jönnek. Visszafordult a kerítés fala felé, és a ház mögötti keskeny, büdös tér közelében kuporgott. Ha feltétlenül szükséges, valószínűleg be tudja oda szorítani magát. Ha feltétlenül szükséges.

– Ugyan már, nem lehet olyan rossz! – A férfi hangja könnyedén ugrató volt.

– Ó, a francba, az a nő állandóan nyafog! Rosszabb, mint egy gyerek! A tízéves unokámnak több gerince van, mint ennek! – Ezúttal egy nő volt.

– Nem is tudom; csinos kis teremtés.

– Elpazarolja a jó vért! Nem tudom, a mester miért törődik vele!

– Ssshhh! Mindjárt sötétedik; lehet, hogy már ébren van.

A nő undorodva sóhajtott fel. Cyn hallotta a kulcsok zörgését, majd az ajtónyitás halk hangját. Egy ideig csend volt, bár egyszer úgy tűnt, mintha mozgást hallana a kis ház belsejéből, majd az ajtó becsukódott, és hallatszott a zár kattanása.

– Jössz? – kérdezte az asszony.

– Nem, itt kellene lődörögnöm. Valami nagy dolog készül! Nem vagyok biztos benne, hogy mi. Nekünk semmit sem mondanak! Azt az utasítást adták, hogy vigyázni kell erre a helyre, amíg meg nem érkezik a vámpír váltás. De az embernek csak kell néha pisálnia, és ki tudja meg, mi?

– Én nem mondom el, édesem! Úgyis vissza kell mennem! Most érezd jól magad!

– Igen! – Az őr nem igazán hangzott elbűvöltnek a megbízatásától.

Egy olyan érzés, amellyel Cyn együtt tudott érezni. Ha ez a semmirekellő ott fog állni, akkor hogy a pokolba jut vissza a falon, és a Dodge-hoz?

– Van valami probléma?

Cyn megugrott az őr kiáltására, de az még mindig a láthatatlan nővel beszélgetett, aki válaszként mondott valamit, de túl halkan, hogy Cyn hallja.

– Hagyd, majd én megnézem! – folytatta az őr, és a hangja kissé elhalkult, ahogy távolodott.

Cyn nem habozott, máris a fal felé ugrott, és átvetette magát, megütve a durva felületen a hasát és a kezét, miközben lecsúszott a másik oldalon. Hangosan csapódott a földhöz, felrebbentve a madarakat a fák közül, és ott maradt a fal tövében, küzdve, hogy kordában tartsa a lélegzetét, amikor meghallotta az őr nehéz lépteit, ahogy megkerüli a házat, hogy megnézze mi okozta a zajt. Hallotta, ahogy a fal közelében motoszkál, és azon tűnődött, vajon hagyott-e valamilyen lábnyomot, valamiféle törést a levelekben vagy valami ilyesmi. A francba, nem volt kibaszott nyomkövető; nem tudta, mit keres a férfi. De bármi is volt az, Cyn remélte, hogy a férfi nem találja meg. Kihúzta zsebéből a fegyvert, és hallgatózott.

Végül az őr az orra alatt motyogva eltávolodott. Cyn még várt tíz percet, amíg az árnyak olyan hosszúak voltak a fák között, hogy már alig volt fény, amin keresztül látni lehetett, majd futni kezdett.

44. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn a rejtekhelyén egy éjjellátón keresztül figyelte Raphael és vámpírjai érkezését. Könnyű volt őket megtalálni. Pushkin háza egy zsákutcában volt, és csak egy út vezetett errefelé. Lenn a kanyarnál volt egy régi missziós ház. Az épület körüli terület tágas, és lapos volt, sok fával, és piknikezésre alkalmas helyekkel a látogatók számára. Ennyire a szezon végén már senki sem volt a közelben a sötétben. Kivéve a vámpírokat.

Néhány tucatnyian érkeztek a hat nagy sötétített üvegű terepjáróban. Nem igazán alkalmas a rejtőzködésre. Mégis igyekeztek kerülni a feltűnést, ezért külön-külön, esetleg kettesével érkeztek. Bár az ország ezen részén olyan sok híres vagy hírhedt ember élt, hogy egy biztonsági konvoj sem igazán keltett figyelmet. Cyn felismert néhány vámpírt. Elsősorban Duncant, Jurót és a testvérét, Elkét, és még egy-két másikat, akiket már látott, de még nem ismerkedtek meg. Az összes őr lecserélte a szénfekete öltönyét a Cyn által viselt öltözékhez hasonlóra, fekete nadrág, erős, fűzős bakancs, és hosszú ujjú fekete póló. Cyn egy golyóálló mellényt is vett a kabátja alá, amit a lenti vámpírok egyértelműen nem éreztek szükségesnek. De hát ő csak egy esetlen ember, nem igaz? Látta, ahogy Raphael kecsesen kicsusszan az utolsó járműből, és összeszorult a gyomra. Szinte akaratlanul is követte őt a tekintetével, ahogy végighaladt az emberei között, hosszú, fekete kabátja lobogott a lába körül. Semmi hasznos gúnya a vámpírlordnak. Nyilvánvaló, hogy adni kell a látszatra ezekben a dolgokban. A nő felsóhajtott. Az összes férfi közül, akivel eddig találkozott, miért pont ebbe kellett beleesnie? Persze, gyönyörű volt, de korábban már találkozott gyönyörű férfiakkal. Gazdagok, hatalmasok... több tucatnyian éltek errefelé. Akkor miért pont ebbe? Ez egy olyan kérdés volt, amire valószínűleg soha sem kap választ, és ami amúgy sem volt fontos, mivel a férfi teljesen egyértelművé tette, hogy már nem akarja.

Seggfej!

Észrevétlenül figyelte, ahogy két vámpír kiválik, és eltűnnek a dombon, hogy felderítsék az első házat – a házat, amelyet még mindig Pushkin rejtekhelyének feltételeztek. Éjszakai távcsövét a második házra emelte, és sokkal több tevékenységet láthatott most, amikor eljött az éjszaka, és mindezt sötétben, még a legkisebb fényvillanás sem árulkodott Pushkin csapatainak céltudatos, szervezett jelenlétéről. Cyn megvárta, amíg Raphael felderítői visszatérnek, majd összepakolta felszerelését, és nesztelenül elindult lefelé a domboldalon.

A férfi már sokkal hamarabb kiszagolta, hogy a többiek tudták volna, hogy ott van. Cyn látta, ahogy Raphael feje felemelkedik, és tekintete keresi a fák közötti sötétségben. A vér volt az. Lemosta a szennyeződéseket és a piszkot a karjairól és a hasán lévő karcolásokról, és a vágások egyike sem volt súlyos, de néhány mélyebb karcolásból továbbra is szivárgott egy kicsit a vér. Elég volt ahhoz, hogy a pólója helyenként hozzáragadjon, és nyilvánvalóan elég volt ahhoz, hogy a vámpírlord megérezze a közeledő illatát.

Remek! Nem!

Állhatatosan figyelte, ahogy a lány kiérkezik a fényre, orrlyukai kitágultak, szemei ezüstösen csillogtak, mint a fagy a fekete gyöngyön. A többiek késve vették észre Cynt, akár Raphael figyelme miatt, akár azért, mert maguk is megérezték az illatát, a nő nem tudta. De mindnyájan elhallgattak, amikor a lány besétált közéjük.

– Cyn! – Raphael hangja mély volt, és olyan érzékiség dübörgött belőle, amely miatt a lány idegvégződései mentén végigszáguldott a vágy, megkeményítette a mellbimbóit, és borzongást váltott ki a bőrén. Cyn átkozta áruló testét, és küzdött, hogy az arca ne mutassa ki, amit érez.

– Raphael! – mondta könnyedén. – Úgy vélem, hogy ami itt van, az a kommunikációnk sikertelenségét jelzi! – folytatta gúnyosan, eltúlzott déli akcentussal, és hallotta, ahogy az egyik filmkedvelő visszahúzódik a csoportba, és köhögéssel próbálja elfojtani a nevetést. Ha Raphael értette is a poént, nem mutatta. Teljesen mogorva üzemmódban volt.

– Duncan! – mondta halkan.

Hadnagya a többi vámpírt beterelte a parkba, és eltűntek a terjedelmes missziós épület körül.

Raphael lassú, csábító mosolyának egyikét villantotta Cynre, közelebb jött, és egyre szorosabb körökben körözött körülötte, lehajolt, hogy könnyedén a hajába és az arca bőrébe szimatoljon.

– Vérzel, Cyn – mormolta.

Cynthia szándékosan kilépett Raphael köréből, majd megpördült és dühösen nézett rá.

– Ne merészeld, te szemétláda! – sziszegte. – Azt hiszed, nem tudom, mi történt tegnap a fekete szemeid mögött? Nem akarsz engem, rendben! De ne gondold, hogy baszakodhatsz velem, ezzel az engedelmességgel! Lehet, hogy könnyű vagyok, de ennyire azért nem!

Raphael állkapcsa dühösen összeszorult, de a szeme nemcsak a haragtól izzott. Cyn nézte, ahogy a férfi agyarai az alsó ajkára csúsznak, és nagyot nyelt.

– Itt azonnal a magamévá tehetnélek, édes Cyn, és te nem csinálnál mást, csak még többért könyörögnél! Te az enyém vagy! A vérem dalol az ereidben; most is engem hív!

Cyn érezte, ahogy a könnyek gyülekeznek a szeme sarkában, de nem volt hajlandó megengedni, hogy a férfi lássa ezt.

– Igazad van – suttogta keményen. – Akarlak téged! De van különbség a vágyakozás és a birtoklás között, Lord Raphael! Ezt a leckét meg kellett tanulnom! És nem lesz senkim – vicsorogta –, aki nem akar engem!

A férfi szeméből rámeredő izzást felváltotta a meglepetés és... fájdalom? Istenem, ebben reménykedett. Remélte, hogy a férfi legalább a töredékét érzi, mibe kerül neki, hogy ennyire közel áll hozzá, és tudja, hogy nem az övé.

Lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, majd megkérdezte. – Mit mondtak a felderítőid?

A férfi válasz nélkül tanulmányozta, majd megvonta a vállát.

– Igazad volt Pushkin központjával kapcsolatban. Ez a ház – intett a dombra – kétségtelenül az igazi fészke. A kapuban vámpírőrök vannak, és... – elhallgatott, mintha bizonytalan lenne, hogyan magyarázza meg. – Az illat megfelelő.

– Ez nem a fő épület – mondta fáradtan. Arra számított, hogy diadalt fog érezni, amikor elhozza neki ezt az információt, elégedettséget, hogy bebizonyította, mennyit ér. Ehelyett csak fáradtnak érezte magát. Azt akarta, hogy legyen vége ennek az ügynek. Távol akart lenni Raphaeltől és a pokoli játékaitól, távol attól, hogy állandóan játsszon az érzelmeivel, a vágyaival. Csak el akart menni. – És azt hiszem, tudom, hol tartják fogva Alexandrát.

45. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

– Be kell sétálnod a csapdába! – erősködött Cyn, amikor Duncan és a többi vámpír visszatért. – Ha nem tudtátok volna meg, hogy a másik ház a fő épület, ha nem mondom el, mit tettetek volna? Hogyan jutottatok volna be a kapun?

Duncan Raphaelre pillantott, aki félfenékkel az egyik piknikasztalon ült, hosszú lábait kinyújtotta maga előtt, és a bokáinál tette őket egymásra. A tekintetét folyamatosan Cynen tartotta, de két ujjával intett a hadnagyának.

– Lord Raphael megparancsolta volna a kapuőröknek, hogy engedjék be.

Cynthia a homlokát ráncolta.

– Csak így egyszerűen? Raphael odasétál, azt mondja „engedjetek be”, és megteszik? Milyen biztonság ez?

– Ez van, Ms. Leighton! Atyám az ő vámpírlordjuk. Az ő akarata szó szerint parancs a számukra. Képtelenek lennének ellenállni.

– De ha ez igaz, hogyan gondolta Pushkin egyáltalán, hogy ez sikerülhet? Ezt ő is tudja, igaz?

– Természetesen!

– Tehát ki kell iktatnia Raphaelt. Hogyan teszi ezt?

– Nem tud – mondta Raphael hűvösen és magabiztosan. – Csak akkor tud felemelkedni, ha az akaratpróbán legyőz engem, és Pushkin még csak a közelemben sincs!

– Akkor vajon hogy akar megszabadulni tőled? Azt te sem gondolod, hogy belement volna ebbe az egészbe, ha nem gondolná, hogy sikerrel járhat! Ha nem tud legyőzni, akkor azt tervezi, hogy valahogy elpusztít és átveszi a területedet.

Raphael elutasítóan fújta ki a levegőt. – Még ha sikerülne is neki elpusztítania... ami a legkevésbé valószínű... nem sikerülne neki uralkodni utánam. Ez egy megbecsült terület. Vámpírok jönnének az ország, sőt a világ minden tájáról, hogy elvegyék tőle a hatalmat. A saját gyermekeim között is vannak olyan vámpírok, akik le tudják őt győzni. Még egy hónapig sem bírná ki! De... – egyetlen, kecses mozdulattal talpra állt. – Képzeljük el, hogy elhiszi, hogy képes valahogy megtartani. Talán úgy, hogy ötvözi az erejét valaki máséval... Albinnal például, aki elég erős, de képzetlen.

– Uram, soha nem tennénk...

– Tudom, Duncan, de Cynnek igaza van! Erre nem is gondoltam! Pushkin arra számít, hogy ma este sikerrel jár. Miért? – Ezüstfényű tekintete Cynre szegeződött.

– Nem azt tervezte, hogy legyőz téged – mondta Cyn nyersen. – Azt tervezte, hogy megszabadul tőled. Ez visszavezet minket a csapdához. Be kell sétálnod a csapdába! És amikor eljön megnézni, hogy mit fogott a csapdája, inkább te kapod el! – A vámpírok úgy bámultak rá, mintha egy második feje nőtt volna. Cyn undorodó hangot adott ki. – Ti srácok túl régóta éltek Raphael erejének ragyogásában. Ha gyengék vagytok, akkor ravaszsággal kell pótolni az erőt. Tehát tegyük fel, hogy nem tudsz a másik házról. Mit teszel? Átmászol a falakon, vagy valami ilyesmi?

Raphael helytelenítően nézett, mintha Cyn valami egészen nevetségeset javasolt volna.

– Ó, igaz is – mondta Cyn szemforgatva. – Mit gondoltam? Oké, szóval Raphael odamegy a kapuhoz, feltehetőleg a kabátja megfelelően drámaian kavarog körülötte, és végrehajtja az őrön az elmetrükkjét. De Pushkin, nem is tudom, nem lesből támadna rátok, vagy valami ilyesmi? Nem várakoznának a csapatai a bokrokban?

– Valószínűleg nem! Ez végül is Pushkin részéről kihívás a tekintélyem ellen. Ha nem tudja megakadályozni, hogy belépjek a fészkébe, akkor aláveti magát az ítéletemnek!

– Te most viccelsz, ugye? Ezek után egyszerűen csak lehajtja a fejét, és azt mondja, hogy sajnálja?

Raphael kissé elmosolyodott.

– Nem egészen, de nem várnék igazi ellenállást, amíg nem próbálok bejutni magába a házba.

– Abba kellene hagynod, hogy azt feltételezed, hogy Pushkin továbbra is a szabályok szerint játszik! Én úgy gondolom, hogy nem. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Mondjuk, hogy az őr kinyitja a kaput, de biztosan jelet küld, hogy te vagy itt, nehogy véletlenül egy szövetségest öljenek meg helyetted.

– Attól a pillanattól kezdve, hogy megragadom az őr elméjét, nem tehet mást, csak azt, amit mondok neki!

– Pushkin képes, mit tudom én, összekapcsolódni az őreivel, és azt látni, amit az lát?

Raphael bólintott. – Lehetséges. Ha az egyik saját gyermeke, akkor minden bizonnyal.

– Szóval ez az! Pushkin látja, hogy megérkezel, megvárja, amíg be nem lépsz a házba... és akkor ki tudja. Valami teljesen halálos. Meg tudod akadályozni, hogy Pushkin így használja az őrét?

– Igen!

– Tehát, ráveszed az őrt, hogy azt lássa, amit látni akar, vagyis téged a kapuban. Az őr kinyitja a kaput, tudatja Puskinnal, hogy itt vagy, és bemegy a házba. Hagyd, hogy az őr próbálja ki a csapdát, bármi is legyen az. Hadd lépjen be ő a házba!

Raphael ránézett. – Ez nagy valószínűséggel az őr halálát eredményezi!

Cyn megvonta a vállát. – Inkább ő, mint te!

Raphael szeme élvezettől izzott, és még valami mástól.

– Olyan vérszomjas vagy, Cynem! Duncan?

– Működnie kellene, uram!

– Jó, akkor... – Raphael hirtelen megfordult, és a tekintetét Cynre szegezte. – Alexandra abban a házban van?

Cynthia hitetlenkedő pillantást vetett rá. Vajon tényleg azt gondolta, hogy hagyja meghalni Alexandrát? Basszus! Néha akkora seggfej.

– Nem – mordult fel hangosan. Raphael figyelmesen nézte, majd egy fejrándítással Duncanre irányította a tekintetét.

– Várj! – mondta gyorsan Cyn, még mielőtt a szőke vámpír gyorsan el nem tűnt volna. – Sok minden folyik a másik háznál. Megnéztem a távcsövemmel, de néhány srácodnak is meg kellene néznie. Jobban látnak, mint én, ráadásul jobban meg is értik, hogy mit csinálnak.

Duncan intett néhány vámpírnak, és ők hárman elmentek, mire Cynthia kétszer pislanthatott volna. A nő felsóhajtott. Ez egy praktikus trükk volt. Egy pillanatig esetlenül állt, és fájdalmasan tudatában volt Raphael viharos tekintetének az ütött-kopott piknikasztal másik oldaláról.

– Nézd, a kocsim a másik oldalon parkol, megyek és felkészülök.

– Elkísérlek! – mormolta Raphael, és a szája alig mosolyra görbült.

– Nem! – Mindannyian rá bámultak. – Úgy értem, jobb ha itt maradsz, arra az esetre, ha Duncan visszatérne. Én jól leszek! – Cyn elindult, és nem mert visszanézni, amíg meg nem hallotta az utána siető lépteket. Megpördült, és arra készült, hogy azt mondja Raphaelnek, hogy bassza meg... de Elke volt, aki követte, mosolya majdnem körbeért a fején.

– A főnök küldött utánad! – hajolt felé összeesküvő módon – Gondolod, hogy talán nem bízik benned? – kuncogott.

Cyn pillantása találkozott Raphael szemével az alacsonyabb nő feje fölött.

– Kopj le, Elke! – mondta egyértelműen, majd sarkon pördült, és az épületet megkerülve a másik parkoló felé sétált.

A női vámpír így is követte őt, de Cyn figyelmen kívül hagyta, elővette a kulcsát, és a távirányítóra kattintott, mielőtt felrántotta volna a csomagtartó ajtaját. Ma este nem fog finomkodni. A ma este brutális erőt követelt. Kinyitotta a nagy, párnázott fegyvertartót a csomagtér padlóján, felfedve, hogy ő mit gondol vámpír ellenes arzenálnak. Először egy Uzi géppisztoly. Beletett egy 32 darabos tárat, és további tartalékokat a combján lévő zsebekbe. Szinte önkéntelen mosoly suhant át az arcán, amikor a következő tárgy után nyúlt. Azután készíttette egyedi megrendelésre, hogy először találkozott egy ellenséges vámpírral. Ez egyfajta lőszeröv volt, négy könnyű, géppel esztergált fa karó, amelyek mindegyikének vége halálos, edzett acélból készült éllel volt ellátva. A késkészítő, aki ezt direkt neki tervezte, büszke volt a termékére, és bonyolult mintákat vésett minden penge szalagjára, amivel a fához kapcsolódott. Mindegyik halálos mestermű volt.

A háta mögött Elke felszisszent.

– Basszus, csajszi!

– Erő kell ahhoz, hogy átdöfj egy karót egy férfin – mormolta Cyn, majd a szeme sarkából a vámpírra pillantott –, vagy egy nőn. Az acél megnyitja nekem! – Szinte felkuncogott a saját akaratlan szójátékán.

– Tényleg azt hiszed, hogy képes leszel tartani a lépést a nagyfiúkkal?

Cynthia megfordult, de nem nézett Elkére, inkább az öv becsatolására és az egyes karók csúszásának ellenőrzésére összpontosított.

– Nem! – mondta. – Tudom, hogy nem vagyok rá képes! – Akkor felnézett, és találkozott a pillantása a másik nő tekintetével. – De tarthatom magam!

Elke mogorván bólintott. – Talán képes vagy rá!

– Vigyázzon, hogy megkülönböztesse a barátot az ellenségtől! – Duncan hangja hamarabb érkezett az árnyékból, mint ahogy feltűnt volna.

Cyn gúnyosan elmosolyodott. – Aggódsz, Duncan?

– Mindig, Ms. Leighton – mondta komolyan. – Mindjárt indulunk!

Becsukta az ajtót, és odalépett a férfihoz.

– Mennyire kell közel mennie Raphaelnek az őrséghez?

– Egyáltalán nem kell közel mennie.

– Tehát a nagyember elvégzi a varázslatát, és meglátjuk, mi fog történni. Bármi is legyen, az lesz a jel, hogy a többi vámpír induljon, szóval...

– Ezt a részt tudom, Ms. Leighton. Valószínűleg jobban, mint ön.

– Hé, ez itt nem verseny! Srácok, ti menjetek és tegyétek a dolgotokat, én is csinálom az enyémet!

– És mi az?

– Amire felvettek. Megkeresem Alexandrát.

 

****

 

Mire csatlakoztak a csoport többi tagjához, a levegő már annyira megtelt várakozással, hogy a vámpírok szinte már szökdécseltek. Amikor Raphael bólintott Duncannek, az egész csoport puskalövésként kilőtt, és elmosódott a sötétségben, és csak enyhe szellő maradt, ami felkavarta a leveleket a nyomukban. Cyn az autók mellett állt, szeme a sötétséget fürkészte, de nem talált semmit. A lány felsóhajtott, belegondolva a saját hosszú hegymászásába, amikor valami ösztöntől vezérelve megmerevedett, és gyorsan megfordult. Raphael állt a háta mögött, ezüstös fény villant a félig lehunyt szemhéjak alól. Mielőtt kétlépésnyire eltávolodhatott volna, a férfi már rajta volt, egyik hatalmas keze kinyúlt, hogy megfogja Cynt a kabátjánál, és felemelje a nagy terepjáró hűvös fémjére, miközben a szája kemény, heves csókban tapadt a lányéra.

Cyn nem tudott nem reagálni, de ezt haraggal és szenvedéllyel tette, legalább annyira harapta, mint csókolta. Amikor a férfi elhúzódott, a vérük összekeveredett Cyn ajkán, Raphael pedig előrehajolt, és egy lusta nyelvmozdulattal lenyalta. Hozzásimult a lányhoz, és hagyta, hogy Cyn megérezze testének reakcióját a közelségére.

– Soha ne kételkedj abban, hogy akarlak téged, Cynem – mondta gorombán.

Cyn mély levegőt vett, küzdött a fájdalommal, ami összezúzta a szívét, elakasztotta a lélegzetét.

– Tegyél le! – suttogta.

Lassan leeresztette, de egy centivel sem hátrált meg. Még mindig érezte a férfitest nyomását, izmainak feszültségét, merevedésének szilárd vonalát.

– Nem engem akarsz – mondta lélegzetvisszafojtva. – Csak meg akarsz dugni!

Mindkét kezét a férfi mellkasára tette, és eltolta, tudván tudva, hogy ez teljesen hiábavaló mozdulat, hacsak nem dönt úgy, hogy elengedi. Raphael elengedte, a nő pedig hátra se nézve elindult.