Prológus -1.-2. Fejezet

 

Prológus

Fordította: Szilvi

Malibu, Kalifornia

 

A nő ujjai végigrepültek a zongorabillentyűkön, és egy régen meghalt zeneszerző dallamaival töltötték meg a gyertyafényes szoba levegőjét. A háta mögé egy sötét, karcsú férfi csúszott a padra, fürge kezeivel gyorsan felvette a dallamot, majd ugyanolyan gyorsan átalakította valami mássá, valami modernné. A nő engedékeny mosollyal emelte fel ujjait a billentyűkről, miközben nézte, ahogy a férfi keze derűs dallamban táncol a tiszteletre méltó hangversenyzongora billentyűin. Könnyedén neki támaszkodva hagyta, hogy a feje a férfi vállára essen, lehunyta a szemét, és testük a régi szerelmesek ismertségével ért egymáshoz. A folyosóról lépések hallatszottak, és az ajtó kinyílt.

– Hamarosan itt az idő, Alexandra!

A nő felsóhajtott.

– Köszönöm, Albin! – Felállt, tenyerét bő szatén szoknyája elejére tette, és elsimította a nem létező ráncokat. Szeretője a kezét nyújtotta, hogy segítsen megkerülni a padot, amit ő mosollyal fogadott, majd felnevetett, amikor kecsesen az ölelésébe forgatta.

– Matias! – rótta meg halkan és szeretettel.

Táncos volt, amikor megismerkedtek, az európai társadalom általános hódolatának tárgya. De az már régen volt. Nem mintha öregnek tűnt volna. Egyikük sem; vámpírok voltak, megjelenésük örökre megfagyott a fiatalság állapotában.

Alexandra a nagy ablakok és a mögöttük lévő fekete éjszaka felé pillantott. A közelgő hajnalnak még a leghalványabb csillanása sem látszott, de közel volt a napfelkelte; érezte. A zord Albin közelebb húzódott a nő vékony testéhez, tejfehér bőre ragyogott a gyertyafényben.

A nő meglepetten nézett rá, majd félrebillentette a fejét, hogy figyelje a szokatlan kopogást, ami újra és újra visszhangzott a közelben. Matias káromkodva motyogott, és gyorsan elhaladt mellette, de Albin megállította, karja keményen lendült előre. Matias felzihált, majd megfordult, és a nő felé nyúlt, kisfiús arcán teljes hitetlenség látszott. Alexandra ösztönösen elkapta, amikor elesett, súlyát még akkor is érezte, amikor szétesett a karjában. Tiszta bánat hulláma söpört végig rajta, miközben Albinra meredt.

– Miért? – kérdezte.

A vörös hajú vámpír nem szólt semmit, csak megvető pillantást vetett rá, mielőtt elfordult volna. A szoba dupla ajtaja a falhoz csapódva kinyílt, és két álarcos ember rontott be a szobába, matt fekete fegyvereket tartva maguk előtt. Albin néhány éles szót váltott a behatolókkal, majd félig lehunyt barna szemekkel fordult felé.

– Gyere, Alexandra!

Alexandra ismét felállt, kezeivel lerázta halott szeretőjének porát a szaténról.

– Ez egy hiba, Albin! – mondta nyugodtan, és elhátrált, amíg meg nem érintette a zongora sima fáját.

A férfi odalépett, és hatalmas kezével megragadta az egyik karcsú karját.

– Meg fog ölni ezért! – mondta a nő.

– Talán – helyeselt Albin, majd kivillantotta az agyarait. – Vagy inkább én ölöm meg! Most gyere! – Durván magához rántotta, de Alexandra lerázta magáról a kezét, és magasra emelt fővel elindult kifelé a szobából. A férfi gúnyosan meghajolt felé, majd követte, de az utolsó pillanatban megfordult, hogy megvetően vigyorogjon az üres szobára.

A gyertyalángok lobogtak egy rövid ideig a vámpír nyomán, majd visszaegyenesedtek, hogy egyenletesen égjenek a fennmaradó sötétségben reggelig, és még jóval azután is, hogy a napfény elnyomta kis fényüket.

 

1. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cynthia Leighton keményen kanyarodott be jobbra, a malibui seriffi hivatal parkolójába, a kerekei enyhén csikorogtak a szemcsés aszfalton. Szinte már azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy a nagy Land Rover teljesen megállt volna. Kirángatta a kulcsokat a gyújtásból, és bedugta bőrdzsekije zsebébe. Egyik lábát kitette, majd visszafordult, és lehajolt az utasülésen lévő, szögletes, rózsaszínű dobozért. Sima zsinórral volt megkötve, egy rendezett kis masnival pontosan a vékony karton közepén. Óvatosan csúsztatta az ujjait a masni alá, és felemelte a dobozt. Aztán kicsúszott az autóból, az egyik bakancsos lábával becsapva az ajtót maga mögött.

A hivatal egy haszonelvű épület volt a bíróság közelében lévő hátsó utcában, dísztelen betonlépcsők vezettek egy nehéz fémkeretes, dupla üvegajtóhoz. Cynthia gyorsan fellépkedett a lépcsőn, hálás mosolyt villantva az idősebb úrnak, aki nyitva tartotta neki az ajtót, mielőtt folytatta volna útját lefelé a lépcsőn.

A pultnál ülő őrmester rámosolygott, ahogy közeledett felé.

– Hé, itt van Nancy Drew!

Cynthia finoman letette a dobozt a pultra.

– Ezt neked hoztam! Kérlek, tedd el! – mondta némi sürgetéssel

Adam Linville őrmester vigyora még nagyobb lett.

– Nancy, te vagy álmaim nője! – Levágta a madzagot, és kinyitotta a dobozt, kiszabadítva a cukor és a zsír mámorító kombinációjának illatát, amely szétáradt a szobában.

Cynthia drámai módon felszisszent, és kinyújtott kezével a gonosz elleni jelet mutatta.

– Tedd el!

Linville felnevetett.

– Ugyan már, Leighton, gyere, egyél valamit! – Megemelgette a szemöldökét. – Azon gondolkodom, újra megnősülök, tudod, hogy valaki melengessen vénségemben. Te igazán csinos vagy, és eléggé fiatal, de én szeretem, ha egy nőnek van egy kis hús a csontjain!

– Ezt biztosan megjegyzem, ha valaha megbolondulok annyira, hogy úgy döntök, férjhez megyek!

– Minden nő férjhez akar menni! Ez benne van a DNS-etekben, vagy valami ilyesmi!

– Nem az enyémben, őrmester! Mindenki, akit ismerek, elvált.

– Micsoda cinizmus – kesergett Linville. – Fáj a szívem!

– Egyél egy töltött fánkot! Segíteni fog! – mondta Cynthia mosolyogva. Kedvelte Linville-t. Nagydarab, nyers modorú, nagyon fehér pasas volt, vöröses arccal, és kevesebb mint egy év múlva nyugdíjba vonul. Mindig talált alkalmat, hogy benézzen a malibui sheriffi hivatalba, amióta magánnyomozó lett. Magánnyomozóként volt értelme, hogy barátságban legyen a helyi rendőrséggel, különösen egy olyan kisvárosban, mint Malibu. Ráadásul a LAPD-nél dolgozott, mielőtt abbahagyta volna, hogy magánnyomozó legyen, és valahogy hiányolta annak az érzését, hogy valami nagyobb része, mint saját maga.

– Szóval, áruld el, őrmester – mondta. – Történt bármi, amiről tudnom kellene?

– Nos, Nancy, ha tudnod kellene róla, akkor tudnád, nem?

– Ugyan már! – győzködte a nő, és felemelte a dobozt, hogy az orra alá csúsztassa. – Nincs semmi pletyka, amit megoszthatnál egy szorgalmas magánnyomozóval?

Linville elvette tőle a dobozt, durva kezei mellett eltörpültek a lány elvékonyodó ujjai. Letette a dobozt az asztalra, és óvatosan letakarta, mielőtt visszafordult volna, hogy a pult fölé hajoljon.

– Valójában nem sok minden történik. A turisták mind hazamentek, a hülyék! Ez az év legjobb időszaka errefelé! – Megrázta a fejét. – Azt hiszem, annál jobb nekünk!

Cynthia türelmesen várt. Ez egy kis játék volt, amit minden egyes alkalommal eljátszottak, de Linville mindig adott valamit, ezért a nő nem bánta.

– Ma reggel hívtak a Paradise Cove-tól keletre. Még hajnalhasadtakor, az asszony azt állította, hogy automata fegyverekből eredő lövéseket hallott... gépfegyverek, azt állította. Azt mondta, hogy lövöldözésnek hangzott. Lövöldözés! – Linville felkuncogott és megrázta a fejét. – Kiment a járőr, de semmit sem talált. Úgy gondolták, hogy a szomszédban lakó fickó éjszakába nyúlóan filmezett és játszott – túl hangosan. Tudod, milyen jól terjed a hang a parton!

– Senki más sem jelentett semmit?

– Egy kukkot sem. Ó, és visszajött a feleségverőd! Feltételes szabadlábra került, és mi volt az első dolga? Meglátogatta az exét. A hülyéje! Még a bejárati ajtóig sem jutott el, mire a nő felhívott bennünket!

– Letartóztattad? – Cynthia a feleségnek dolgozott a válóperben, dokumentálva a férj sok hűtlenségét, és az is kiderült, hogy a barátnőit is bántalmazta.

– Ó, igen! Azonnal visszakerült a rácsok mögé, a feltételes szabadlábra helyezés megsértése miatt. Mekkora idióta!

– Nem számít! Rohannom kell, Linville! Adj másoknak is a sütiből! Nem akarom, hogy szívrohamban halj meg, mielőtt még találkoznál álmaid nőjével!

Linville felnevetett, és Cynthia látta, ahogy az első fánkba beleharap, amikor az üvegajtókon át visszament a parkolóba.

****

Mire a Santa Monica-i irodája mögötti magánrészre gurult, már közel hat óra volt, és a nap vakítóan aranysárga volt a nyugati látóhatáron. A napok egyre rövidültek. Még körülbelül hat hét, és ekkorra már teljesen sötét lesz. Kikapcsolta a gyújtást, és óvatosan körülnézett a telken, mielőtt kinyitotta az ajtót. Soha nem árt óvatosnak lenni az ő munkájában. Korábban néhányszor már megfenyegették, többnyire az elégedetlen házastársak, mint a feleségverő, vagy azok, akiket filmre vett in flagranti. Az emberek még mindig azt mondják, hogy „filmre vette”? A digitális fényképezőgépek sokkal kényelmesebbek voltak; elküldeni egy e-mailt az ügyfélnek, a fényképek a csatolmányban. Elkapva a byte-on? Bárhogy is nevezzék, mindegy volt. Ha Linville tudni akarta volna, miért olyan cinikus a házassággal kapcsolatban, csak bele kellene néznie az ügyei irataiba. Egyik kudarcba ment házasság a másik után, mindegyik élénk színekkel megörökítve. Hátizsákját a vállára vetve kimászott és becsapta a kocsija ajtaját.

Biztonsági rendszere ismerősen pittyent, amikor beütötte a kódot, és belépett a saját magának fenntartott aprócska irodába. Az egész épület az övé volt – egy hosszú, alacsony, négy irodából álló bungaló a forgalmas Montana sugárúton, Santa Monica feltűnő üzleti negyedének a szívében. Nem a turisztikai rész, hanem az a negyed, ahová az emberek elmentek lógni és kortyolgatni a hét dolláros lattéjukat, miközben várták a következő nagy üzletüket, vagy legalábbis úgy tettek, mintha azt tették volna. Csak az egyik irodát használta, a másik hármat kiadta pár ügyvédnek és egy terapeutának. Ügyfeleinek többsége az első látogatás után soha többé nem jött be az irodájába, de ha mégis megtették, akkor az általában sötétedés után történt. A késői órák talán kissé szokatlanok voltak, de elég jól működtek az emberi ügyfelei számára, és lehetőségeket nyitottak más ügyfelek számára. A vámpíroknak.

Cynthia soha nem tervezte, hogy a nyugati parti vámpírok közösségének választott nyomozója legyen. Amikor otthagyta az Los Angeles-i rendőrséget, inkább valami olyasmi járt a fejében, hogy a „filmcsillagok nyomozója”. A családi kapcsolatai lehetővé tették számára a hozzáférést a kiváltságosak és a gazdagok világához, ahol elkölteni néhány ezer dollárt, hogy valaki kövesse a csalfa férjedet... vagy feleségedet... nemhogy csak aprópénz, hanem szinte társadalmi követelmény, mint a legújabb divat. Ehelyett Cyn véletlenül a megfelelő helyen volt, hogy megmentse egy vámpír életét, és ezzel közben megváltoztatva a sajátját. A vámpírok olyan távolról is megkeresték, mint Colorado és Montana. Nem látta akadályát, hogy megtalálja rég elveszett rokonaikat, vagy előássa az elfeledett bankszámlákat vagy családi örökségeket. Ügyeinek fele egy vagy két vámpírhoz kapcsolódott, és nagyon jól fizettek. De soha nem fogadta el a néha ezt követő személyes meghívásokat. Nem vágyakozott mélyebbre merülni egy olyan társaságban, ahol a vér volt a fő választott ital, és az övén volt a csap.

Irodai telefonja megcsördült, amikor belépett. Mindent ledobott az asztalára, és felkapta, még mielőtt beindult volna a hangposta.

– Leighton – mondta.

A szomszédos ügyvéd volt.

– Hallottam, ahogy megállsz a parkolóban – magyarázta. – És arra gondoltam, van-e időd találkozni egyik ügyfelemmel. Éppen itt van. A szokásos: hűtlen férj!

Cyn abban reménykedett, hogy a feleség nem hallhatta az ügyvéd meggondolatlan megjegyzését szívének összetörőjéről. Kísértésbe esett, hogy elutasítsa a munkát. Lehet, hogy viccelődött Linville-lel, de néha tényleg elege volt. A nő felsóhajtott. Másrészről, nem voltak más esetek a láthatáron, és bár bevétel nélkül sem éhezne, azzal próbálkozott, hogy az ügynöksége fenntartsa magát. Azt mondta az ügyvédnek, hogy küldje át az ügyfelét.

Közel egy órával, és egy teli doboz papírzsebkendővel később, Cyn sajnálta a fellobbanását, és azt gondolta, hogy milyen kár, hogy nincs bent ma a terapeuta, mert ennek a nőnek nagyobb szüksége van valakire, akivel sokkal többet tud beszélgetni, mint amennyire egy magánnyomozóval van szüksége. De nem Cynthia lesz az a valaki. A nehezebb úton tanulta meg, hogy ne vegyen részt személyesen ügyfelei házassági problémáiban. Néhány boldogtalan házastárs sírt, volt, aki kiürülten nézett, egyfajta sivár elfogadással, mások pedig pokolian dühösek voltak, és úgy döntöttek, hogy a hűtlen házastársat a lehető legnagyobb szenvedésre késztetik. De mindegyikben volt egy közös vonás. Olyasvalakit kerestek, aki hibáztatható a jelenlegi nehéz helyzetük miatt. És ez legtöbbször Cynthián csapódott le, amiért bizonyítékot szolgáltatott arra a hűtlenségre, aminek a leleplezésére felbérelték.

Miután a kétségbeesett nőt kivezette a hátsó ajtón – együttérzéséről, és a csalfa férj elleni gyors bizonyítékszerzésről biztosítva –, Cyn megkönnyebbült sóhajjal rogyott a székére, és azon gondolkodott, hogy az éjszaka hátralévő részére szabadságolja magát. Egyrészt a feleség által már megadott információkkal valószínűleg megszerezhetné a szükséges bizonyítékokat, és reggelig lezárhatná az ügyet; másrészt... Megcsörrent a telefonja, és felvette, remélve hogy haladékot kap a döntéshez.

– Ne törd össze a szívemet azzal, hogy vannak már terveid ma estére! – Nevetéssel teli, déli akcentusú férfihang hangzott fel a telefonban.

– A szívek összetörése a te specialitásod, nem az enyém, Nicky! A városban vagy?

– Nem összetöröm a szíveket, drágám, édes szerelemmel gyógyítom őket! Találkozz velem!

Cynthia felnevetett. Nem tudta visszatartani. Nick egy bűntudat nélküli gazember volt, vonzó, jóképű... és egy állat az ágyban. A legújabb hűtlenkedő férjre gondolt, és megvonta a vállát.

– Mikor és hol?

2. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Buffalo, New York

 

Raphael hagyta, hogy tekintete végigbarangoljon a gyéren elfoglalt konferenciatermen, szemét sötét szemüveg mögé rejtve a ragyogóan erős fényben. Vámpírtársaival egy hatalmas ovális márványlap körül foglaltak helyet, amely asztalként szolgált. Az asztal elég nagy volt, a vámpírok pedig elég zárkózottak, így távol ültek egymástól, lehetetlenné téve a négyszemközti beszélgetést. Többek mögött segédek vagy testőrök álltak. Néhányan még az emberi szolgáikat is bevitték a terembe, otthagyva őket a falakhoz simulva, remélve, hogy nem veszik észre őket. Mind közülük csak Raphael ült egyedül. Úgy tűnt, csak Raphaelnek nincs szüksége a csatlósai megnyugtató jelenlétére.

Óvatosan az órájára pillantott, és azon gondolkodott, hogy az udvariasság mennyi ideig kényszeríti még arra, hogy csak üljön és hallgassa a házigazdájuk fecsegését ezen a találkozón. A vámpír Lord ősi volt... és ugyanolyan szenilis, mint bármelyik másik öregember. A fiatal fizikai megjelenése ellenére reszketeg volt a hangja, és elméje elkalandozott, múltjának dicsőségébe kapaszkodva, fluoreszcensen megvilágított tornyában bezárva. Raphael tekintete az öregúr háta mögött álló hatalmas és sokkal fiatalabb vámpírra kalandozott. Pár másodpercig felmérték egymást, és tökéletesen tisztában voltak a sötét lencsék mögött rejlő másik tekintettel. Ez nem fog sokáig várni, gondolta magában Raphael. Az öregúr éjszakái meg voltak számlálva.

Elfojtott egy sóhajt és kibámult az ablakon. A találkozó valódi ügye az előző éjszakán lezárult. A ma esti összejövetel alig volt több formalitásnál, csupán késleltette a távozását. De az udvariasság jellemzője volt a vámpír társadalomnak. Amikor valaki több száz évig élt és vegyült másokkal, az ilyen finomságok számítottak.

A szoba hátsó ajtaja halkan kinyílt, és Raphael hallotta a sötét szőnyegen közeledő léptek neszét. Orrlyukai kitágultak, ahogy beleszagolt a levegőbe; az egyik saját embere volt, a hadnagya, Duncan. Duncan több mint kétszáz éve volt együtt Raphaellel, ennek több mint a felében a legfőbb jogásza. Bármilyen hírt is hozott, nem lehet jó, ha nem várhatta meg, amíg egyedül maradnak. Duncan odaért a Raphael mögötti területre, és lehajolt, lélegzete könnyedén érintette Raphael bőrét, miközben elsuttogta a csak a gazdája fülének szánt szavakat.

– Atyám, Alexandrát elrabolták!

Egy lusta szemvillanás a sötét szemüveg mögött volt Raphael egyetlen külső reakciója. Könnyedén biccentett, majd egyik ujjával intett, hogy Duncan maradjon. Halvány légmozgás hallatszott, amikor hadnagya kiegyenesedett és hátralépett a szükséges két lépéssel. Ezer kérdés futott végig Raphael fején, miközben a beszélő tovább duruzsolt, és a mindnyájukat összekötő becsületkötésekről csacsogott, és így tovább, és így tovább. Lényegében ugyanaz a beszéd volt, amelyet minden házigazda mondott minden éves találkozón az elmúlt háromszáz évben ezen a kontinensen, és valószínűleg jóval előtte is az egész világon.

Raphael arra kényszerítette magát, hogy udvariasan hallgassa, egyetértően bólogasson, és magabiztos arcot mutasson. Amíg nem tud többet, addig nem mutatja szorongása, vagy sebezhetősége jelét. A gyengeség elfogadhatatlan volt ebben a társaságban, mert Raphael és vámpír Lord társai többek között egy kontinenst, és még annál többet is irányítottak. Az egész Egyesült Államokat, Kanadát, Mexikót – egyetlen vámpír sem létezett ezeken a határokon belül, hogy ne tartozott volna hűséggel a jelenlévő nyolc nagyúr egyikének.

És bármennyire is hatalmasok voltak, egyikük sem volt olyan hatalmas, mint maga Raphael. Néhányan idősebbek voltak, de az életkor nem volt minden. Néhányan azt állították, hogy ügyesebbek, de a képességek nem helyettesítették az erőt. Ezekről a dolgokról soha nem beszéltek; egyszerűen elfogadták őket. A határokat betartották, a tiszteletet kimutatták. Bármi más háborúhoz vezetne. És ebben a teremben egyik férfi sem akart újabb háborút. De valaki igen. Valaki azt gondolta, hogy Alexandrát fogja ellene felhasználni. És az a valaki drágán megfizet.

****

Raphael kilépve a konferenciateremből, közvetlenül a liftekhez ment, emberei biztonsági kordont képeztek körülötte. Nyugtalanok és feszültek voltak. Érezte, ahogy a bőrük bizsereg az idegességtől, hallotta, ahogy a szívük felgyorsultan dobog, és lüktet a vérük az izgalomtól. Valószínűleg már többet tudtak, mint ő. De nem sokáig.

A golyóálló limuzin nehéz ajtaja tompa puffanással csukódott be mögötte. Megvárta, amíg a jármű és kísérői bekapcsolódnak a forgalomba, majd Duncanre pillantott.

– Pillanatokkal hajnal előtt történt, uram. Biztosan a műszakváltásra időzítették, hogy korlátozzák a számunkat, akikkel foglalkozniuk kell. Az emberi őrök már az állomáshelyükön voltak aznap, a vámpírok pedig a szálláshelyükre mentek a birtok alatt. Nem tudtak semmit, amíg ma este fel nem ébredtek.

– És az emberi őreink?

– Halottak, uram!

– Megfigyelés?

– Igen, uram! Los Angelesben várják! Gregoire tájékoztatott...

– Azt akarom, hogy zárják le a birtokot! Senki sem mehet se ki, se be, amíg oda nem érek!

– Már megtörtént, uram!

– A testőrei?

– Egy megsemmisült... Matias. Nem lehetünk biztosak...

– Akkor Albin?

Duncan felsóhajtott. – Úgy tűnik, uram!

Raphael állkapcsa megfeszült. – Figyelmeztettél rá, Duncan!

– Uram...

– Nem! Igazad volt! Bízni akartam benne!

– Nem tudhatta...

– Tudnom kellett volna, Duncan! Hagytam, hogy a régi baráti kapcsolatok elvakítsanak az igazságra. Éppen olyan bolond vagyok, mint az a mai fecsegő vénember! – Egy ideig hallgatott, és bámulta a sötétített ablakok melletti várost, amely mellett elhaladtak, bár nem látta. – Az enyém!

– Uram?

– Senki sem nyúl Albinhoz, Duncan! Ő az enyém!

– Természetesen! Uram, visszaszerezzük őt!

Veszélyes mosoly villant fel Raphael arcán, tekintete találkozott Duncanéval, agyarai lassan és kíméletlenül csúsztak elő.

– Igen, Duncan! Soha ne kételkedj ebben! És akkor megfizetnek! Senki sem veszi el azt, ami az enyém, és marad életben!