6.-7.-8. Fejezet

 

6. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Néhány elhaladó autó fényszórója bevillant a zsalugáter résein, szinte közvetlenül Cynthia szemébe. A lány hunyorgott, majd odalépett, és összezárta a fa lamellákat. Készen állt a hazamenetelre. Kora délután óta itt volt, és olyan munkákat csinált, amelyeket általában az otthoni irodájában szokott végezni. Sok nyomozása megkövetelte a régi nyilvántartásokban való kutakodást, és olyan dolgok keresését, amelyeket az internet könnyen hozzáférhetővé tett azok számára, akik tudták, hol kell keresni. De úgy nézett ki, mintha Holly hosszú távra érkezett volna, és kezdett túl sok kérdést feltenni Cyn munkájával kapcsolatban. Különösen a vámpírokra volt kíváncsi, mivel olyan keveset lehetett tudni róluk. Sokan csak szóbeszédnek tartották a létezésüket.

Cyn azon kezdett tűnődni, hogy egyáltalán van-e bármi baja a húga házának, vagy talán Hollynak valami privát oka van, hogy pontosan megtudja, min dolgozik.

Cyn mindenesetre elment az irodájába, hogy ott dolgozzon. Itt nyugalom volt, csak néhány alkalmi látogató a szomszédban és a forgalom folyamatos zümmögése a sugárúton zavarhatta. Megcsördült az irodai telefonja, amikor visszaült.

– Leighton!

– Szia, Cyn! Ott vagy!

Emlegesd az ördögöt, és felhív. Nem mintha Lonnie rosszfiú lenne. Nem az... vámpírhoz képest.

– Kicsit korán van még neked, nem igaz, Lonnie?

– Uh, igen! – nevetett fel idegesen. – Figyelj, Cyn! Beszélnem kell veled! Beugorhatok?

Cynthia a homlokát ráncolta. – Persze, Lonnie, tudod jól! Mi a baj?

– Ööö, ez bonyolult, és inkább nem telefonon beszélném meg! Körülbelül tizenöt percre vagyok az irodádtól.

Nem tetszett neki Lonnie hangja. Ideges volt, és kissé túlságosan is rámenős a máskor laza vámpír. De valószínűleg nem ártana találkozni vele. Bármit is akar, még mindig mondhat neki nemet.

– Rendben, gyere át! De csak azért, mert megbízom benned! Ha bajt hozol magaddal, dühös leszek!

– Ugyan már, Cyn! Jusson eszedbe a sok munka, amit küldök neked! Tizenöt perc múlva ott leszek... legyen tizenhárom perc!

Cyn búcsúzkodás nélkül letette a kagylót, aztán látta, milyen sötét van az irodájában, és körbejárt, hogy felkapcsolja a lámpákat. A monitor fénye mellett dolgozott, csak egy kis asztali lámpa égett mellette. Miközben a kapcsolókat kattintgatta, azon merengett, hogy Lonnie nem tagadta, hogy bajban van. Mire visszament az íróasztalához, és újra dolgozni kezdett, megszólalt a biztonsági hangjelző, és ott volt Lonnie, aki a biztonsági kamerába nézett, és a „Szia, Cyn” szavakat tátogta.

A nő elmosolyodott, amikor megnyomta a kaputelefon gombját.

– Gyere be, Lonnie!

Elfordult, kinyitotta az irattartó fiókot és elrakta a mappákat, és arra gondolt, hogy Lonnie milyen gyakran megmosolyogtatta. Könnyed személyiséggel rendelkezett, és megvolt az a képessége, hogy az emberek jól és szívesen látottnak érezzék magukat. Cyn úgy gondolta, hogy ezért  bízták meg őt a vámpírok személyes lakmározóhelyének az irányításával a tengerparti házban. Azt azonban nem tudta kideríteni, hogy ennek mi köze van hozzá.

– Na, mi újság? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna, miközben előhúzott egy jegyzettömböt az asztal fiókjából.

– Cyn... – mondta Lonnie kényelmetlenül.

A lány felpillantott, majd talpra ugrott, villámgyorsan előrántotta a Glock 17-esét, és két kézzel fogva maga elé tartotta. Anélkül, hogy félrenézett volna, ellökte a székét, és a lehető leghátrébb húzódott, megpróbálva némi távolságot tenni maga és az irodájában álló ismeretlen vámpírok közé. Ujja a ravaszra ereszkedett, és éppen annyira nyomta le, hogy felcsattanjon a biztonsági retesz.

– Lonnie, te kis szarzsák, halott vagy! – vicsorogta.

Az első vámpír megmozdult kissé az ajtóban, így eltakarta a háta mögötti fickót, de Cyn nagyon örült, hogy az elülsőre összpontosíthatott; úgyis csak egyszer lőhet rájuk. A férfi körülbelül olyan magas volt, mint Cyn, de jó harminc kilóval nehezebb, többségében mind izom. Széles mellkasán és vállán elegáns, sötét öltöny feszült; hosszú szőke haját egyenesen hátrafésülte, és nagyon emberinek tűnő, barna szemek figyelték őt egy jóképű, de jellegtelen arcból. Amikor megszólalt, még csak az agyara sem látszott.

– Attól tartok, Lonnie már meghalt, Ms. Leighton – mondta.

– Nagyon vicces! Mégsem nevetek! Ki a fasz vagy?

A szőkeségnek ez nem tetszett. Barátságtalan pillantást vetett rá, majd Lonnie-ra pillantott.

– Lonnie! – mordult rá.

– Cyn, baszd meg, tedd le a fegyvert! – csikorogta Lonnie. – Ez itt Lord Raphael. – Lélegzetvisszafojtott suttogással mondta ki a nevet, amely ugyanolyan félelmet, mint tiszteletet fejezett ki.

Cynthia megrökönyödött pillantását Lonnie-ra vetette, majd gyorsan vissza a szőke vámpírra. Hallott már Raphaelről. A fenébe, mindenki hallott már Raphaelről. De nem ismert senkit, aki valaha látta volna őt személyesen. Egyébként sem ismerték volna be. Raphael volt állítólag a nyugati területek fejese, az ország ezen oldalán élő összes vámpír vezetője. És ha ez igaz volt, akkor ő nagyon öreg és nagyon hatalmas.

– Miért? – károgta, és hirtelen kiszáradt a torka. Szemeit az ajtóban lévő vámpíron tartotta, de leeresztette a fegyvert. Nem akarta, hogy a férfi lássa, ahogy a félelemtől reszketnek a kezei, és azonkívül, ha ez Raphael, akkor a kis 9 mm-es amúgy sem csinálna szart se vele.

A vámpír békés mozdulattal emelte fel a kezét.

– Ne hibáztassa Lonnie-t, Ms. Leighton! Nem volt más választása, és úgy véljük, hogy Ön semmilyen kárt sem fog szenvedni. Kérem – intett a lány székére. – Üljön le!

Cynthia figyelmesen tanulmányozta, majd lassú mozdulatokkal bepattintotta a biztonsági reteszt, és visszacsúsztatta fegyverét a válltokba. Visszalökte székét az íróasztalhoz, és leült, kezeit szabadon és lazán tartotta.

– Nem válaszoltál a kérdésemre – mondta a nő.

A szöszi ellépett az ajtótól és beljebb lépett a kis irodába, helyet adva a mögötte álló vámpírnak. Cynthia élesen felszisszent. Ez a fickó még nagyobb volt, meghaladta a 190 centit. Rövid fekete haja és sötét, bársonyos pillantású szeme volt, érzéki ajkakkal, és egy férfi modell markáns vonásaival és magas arccsontjaival rendelkezett. Mérete alapján testőrnek gondolta, de hatalma nagyobbnak tűnt, mint aki megélhetésért dolgozott. Figyelmesen tanulmányozta a lányt, és Cyn vonakodott elvonni a tekintetét róla, valami ösztön arra figyelmeztette, hogy ne tévessze szem elől.

Kemény erőfeszítés volt figyelmen kívül hagyni őt, és arra a szőke vámpírra összpontosítani, aki most az asztala előtt ül.

– Leighton kisasszony, köszönöm, hogy találkozik velünk! – mondta.

Volt valami a hangjában, vagy a viselkedésében, amit Cynthia furcsának érzett. Nem tudta pontosan megmondani, mi az, de finoman jeleztek berozsdásodott zsaruösztönei.

– Nem mintha lett volna választásom – emlékeztette a lány. – Lonnie mégis jó fogás volt!

A vámpír elismerően bólintott.

– Jó dolgokat hallottam Önről – jegyezte meg. – Lonnie-tól is, és másoktól is.

Cynthia értetlenül billentette oldalra a fejét. A korábbi csengő most harangként kolompolt. Néhány másodpercig tanulmányozta a szőke vámpírt, majd inkább a sötét vámpírhoz fordult.

– Ha együtt akarunk működni, Lord Raphael, talán közvetlenül velem kellene beszélnie!

A szőkeség egy elmosódott mozdulattal ugrott fel a székről, és állt a sötét vámpír elé. Cynthia ismét talpra ugrott, és hátával a falnak támaszkodva, fegyverrel a kezében kissé ostobának érezte magát. Raphael – mivel személyével kapcsolatban már nem voltak kétségek – egyszerűen bólintott neki, és hagyta, hogy egy kis mosoly játsszon az érzéki ajkakon. Cynthia rámeredt, elátkozva azt a napot, amikor megmentette egy vámpír életét, átkozva a francos vámpírokat és a játékaikat, káromolva az anyját, hogy megszülte őt, és az apját, amiért nem költöztette Belgiumba... vagy Svédországba, vagy bárhová, ahol távol lenne ettől a helytől és ettől az éjszakától.

Raphael mosolya kiszélesedett. Megérintette a szőke vállát. A másik vámpír egyetlen fenyegető pillantást vetett a lányra, és félrelépett.

– A hadnagyom, Duncan – mondta Raphael bemutatásként Cynthiának.

– Miért? – kérdezte Cynthia.

A férfi elegánsan megvonta kissé a vállát.

– Teszt, ha úgy tetszik. – Leült a nemrégiben megüresedett székre az íróasztal előtt, míg Duncan a bal válla mögött foglalt helyet. Raphael felnézett rá, és az erősebb fényben Cyn látta, hogy a szeme nem egyszerűen sötét, hanem teljesen fekete.

– Kérem – intett. – Üljön le, Ms. Leighton!

Cynthia gyanakodva nézett rájuk, majd mérges pillantást vetett Lonnie-ra, mielőtt ismét visszahúzta a székét és leült volna.

– Honnan tudta? – kérdezte Raphael. Meleg, gazdag hangja volt, amely édes mézként folyt, olyan hang, amelyet nemcsak a fülével hallott, de nyelvével is megkóstolt volna, érezve forróságát az ajkain. A lány öntudatlanul megnyalta ezeket az ajkakat, és azon tűnődött, vajon alkalmazott-e valamilyen mágikus vámpíros hatást rajta. Fókusz, Cynthia!

– Két dolog – mondta végül, megköszörülve a torkát, hogy tisztábban beszélhessen. – Amikor először bejött az ajtón, és előhúztam a fegyveremet... ő Ön elé állt. És Ön megengedte. Ha Ön lett volna a testőr, és jó benne, akkor soha nem került volna a látókörömbe, amiben a leghatározottabban benne volt. Milyen jó is lett volna – motyogta magában.

Raphael bólintott, és szemében felvillant a jókedv. – És a másik?

– Déli akcentusa van. Amerika déli részéről. Alig hallható, de ha figyelmesen hallgatja, akkor észrevehető. Ez azt jelenti, hogy háromszáz évnél fiatalabb, és valószínűleg több évvel is. Mindenből, amit a vámpírokról hallottam, az életkor egyenlő a hatalommal, és ez még nem elég idős kor ahhoz, hogy egy akkora birodalmat irányítson, amely a szóbeszéd szerint az Ön uralma alatt áll.

A férfi szeméből minden jókedv tovaszállt, tekintete hideggé vált – két sötét ónix az érzelemmentes arcban.

– És mit hallott az úgynevezett birodalmamról?

Cynthia kényszerítette magát, hogy ellazuljon, hátradőlt a székében, és lazán keresztbe tette a lábát.

– Semmi különöset. Célozgatások innen-onnan. Összeraktam őket. Ez az, amit csinálok.

– Valóban. – Csendben tanulmányozta, majd kissé balra fordította a fejét: – Duncan?

– Igen, uram! – Úgy hangzott, mintha egy hangtalanul feltett kérdésre válaszolna.

– Ms. Leighton, van egy munkám az Ön számára.

Cynthia röviden biccentett. Ezt már eddig is feltételezte Lonnie rejtélyes megjegyzéseiből. Egyébként minek jött volna ide? Csak arra várt, hogy a vérszívó folytassa, hogy utána eltűnjön az irodájából, és remélhetőleg soha többé ne lássa. A francba, még az is lehet, hogy eladja az egész átkozott épületet, és elköltözik valahova messzire.

Raphael ajka egy pillanatra vidáman megrándult, és Cynthia ismét kíváncsi lett a vámpír rendkívüli erejére. Vajon tudja olvasni a gondolatait? Vagy talán csak jól tud olvasni az emberek arckifejezéseiben.

A férfi arckifejezése megkeményedett.

– Valakit... – mondta. – Valakit, aki fontos számomra, elraboltak. Azt akarom, hogy segítsen megtalálni!

Cynthia kihúzta magát, hirtelen nagyon érdekelte a vérszívó mondandója.

– Elrabolták? Biztos benne? Úgy értem, hogy nem...

– Nem elmenekült? – Raphael hangosan felnevetett. Nevetése durva és mesterkélt volt. Különösen ellentétes volt lágy hangjával. – Nem, Ms. Leighton! Biztos lehet benne, hogy Alexandra nem menekült el. Soha nem hagyna el önszántából! – fejezte be halkan.

Cynthia hitt neki, bár gyakorlatilag minden elszökött családjától ugyanezt hallotta, akik ügyében valaha is nyomozott.

– Akkor honnan tudja, hogy emberrablás volt? Megkeresték? Várjon csak, mikor történt ez? – kérdezte hirtelen, visszaemlékezve Linville őrmesterre és a „géppuskás” lövésekről szóló jelentésre.

– Vasárnap napkelte előtt, ezelőtt két napja.

– Nem hívta a rendőrséget?

– Nem, és nem is fogom hívni őket. Árulja el, Ms. Leighton, miért mentette meg Lonnie életét?

Cynthia kissé későn észlelte a hirtelen témaváltást, de habozás nélkül válaszolt.

– Nem értem a kérdést! Nem tett semmi rosszat. Nem akartam csak állni ott, és hagyni, hogy meggyilkolják, mert valami seggfej játszani akarja az eszét.

– De ő nem az Ön fajtája, nem ember! Mit számított?

Cynthia nyersen felhorkant.

– Sok embert sem tartok magaménak, de nem fogok mellettük állni és nézni, ahogyan meghalnak.

Raphael kíváncsi pillantást vetett rá.

– Csakugyan. Nos! Ennek ellenére megpróbáljuk... minimalizálni az emberi bűnüldözési szervekkel a kapcsolatot. Tekintettel a Lonnie-val való meglehetősen egyedi múltjára, biztos vagyok benne, hogy megérti az okunkat.

– Sajnos – helyeselt a nő, bár kénytelen volt hozzáfűzni: – Nem minden rendőr ilyen. A legtöbbjük nem ilyen.

– Biztos vagyok benne, hogy ez így is van – mondta Raphael szórakozottan, majd egyenesen rá nézett. – És hogy honnan tudom, hogy elvitték az én Alexandrámat, elég meggyőző bizonyítékokkal rendelkezem, amelyeket Ön is megnézhet, ha beleegyezik, hogy nekem dolgozzon.

Cynthia tudta, hogy el kellene utasítania a munkát. Csak tartsd magad távol ettől, és térj vissza az elkóborló házastársak és a régi bankszámlák felkutatásához! Az emberrablás kívül esett az ő lehetőségein, ahogy bármelyik magánnyomozó lehetőségein is. Bármilyen emberrablás esetén a szokásos eljárás a családdal történő kapcsolattartás éjjel-nappal, telefonok lehallgatása és az összes kapcsolat ellenőrzése. Egyedül nem képes mindennek a végére érni, és senkit sem hívhat segítségül, főleg nem ebben az esetben. Másrészt ebben az esetben nem volt semmi szokványos vagy konvencionális. És különben is ki volt ez az Alexandra? Akarja-e egyáltalán, hogy megtalálják? Talán a szeretője volt? A felesége? Házasodnak egyáltalán a vámpírok? Arról beszélünk, hogy „amíg a halál el nem választ”. Ötven év az egy dolog, ötszáz év azonban egy teljesen új szintje az elkötelezettségnek.

– Rendben van! – hallotta saját magát. – Mindenre szükségem lesz, amije van, vagy azt hiszi, hogy van. Szeretném megnézni, honnan vitték el, és mindenkit ki akarok kérdezni, aki a házban, vagy a birtokon volt abban az időben.

– Kiváló! Ma este kezdjük! A „nyom”, ahogy Önök, emberek fogalmaznak, már nagyon kihűlt. Abban az időben nem voltam a városban, és a természetünk által ránk szabott korlátok sokkal tovább késleltették ezt a nyomozást, mint azt szerettem volna. Lonnie?

Lonnie békaként ugrott fel, és egyenesedett ki a sarokból, ahol eddig rejtőzött.

– Uram!?

– Hozd el Ms. Leightont a birtokomra! – Cynthiára pillantott. – Gyanítom, hogy kényelmesebb lesz neki a te autódban, mint az enyémben, és visszahozhatod, ha befejeztük.

– Természetesen, Uram!

Raphael felállt.

– A kérdéseire válaszolni fogunk, Ms. Leighton. Örvendek az együttműködésünknek!

Duncan kinyitotta az ajtót és kilépett, Cynthia pedig számos homályos, árnyékos alakot pillantott meg az irodája előtt. Amint Raphael megjelent, a testőrök zárt lánccá egyesültek, körülvéve őt, amíg a nyitott ajtóval várakozó hosszú, alacsony limuzinhoz ment.

Cynthia felállt és becsukta az ajtót, és egy kis időt szánt, hogy összeszedje magát, mielőtt egy dühös pillantást vetett Lonnie-ra, miközben visszament az íróasztalához.

– Köszönöm, Lonnie!

A férfi megvonta a vállát, és hátrasimította a haját a kezével, ami jobban remegett, mint az övé.

– Nem volt más választásom, Cyn! Amikor Raphael azt mondja, hogy ugorj, én azt mondom: Kérlek, ne bánts, Mester!

Cyn megvetően fújt egyet, majd hátradőlt a székében. Ez az egész helyzet rossz volt. Először is, nem gondolta, hogy a fő vámpírral való találkozás ígéretes jövőbeli egészsége szempontjából. Volt oka annak, hogy senki sem tudott semmit a vámpír társadalomról; azért volt így, mert ők így akarták. Másrészt felcsigázta. Az élet az utóbbi időben meglehetősen unalmas volt; halott ősök felkutatása és a csalfa házastársak utáni kémkedés jövedelmező volt, de nem túl izgalmas. A fenébe is, a ma este előtt nem húzta elő a pisztolyt... basszus, már legalább hat hónapja. Unalmas.

– Tehát, ki ez az Alexandra? A felesége vagy valami ilyesmi?

– Nem a felesége, nem. A vámpírok általában nem házasodnak össze. Ráadásul... – Közelebb lépett, és bűntudatos pillantást vetett a háta mögé, mintha Raphael valahogy még mindig hallhatná. – Egy vámpírt megöltek, amikor elvitték őt, tartósan ölték meg. Egy Matias nevű öreget. A pletykák szerint ő és Alexandra régóta szeretők voltak, és pontosan tudom, hogy egyikük sem vett vért vénából. Ha tudod, mire gondolok.

Üres pillantást vetett rá, majd undorodva fintorodott el.

– Pfuj!

– Ne szóld le, amíg ki nem próbáltad, Cyn!

A nő egy elutasító hangot adott ki.

– Tehát a vámpírok nem házasodnak, mi? Nem felel meg az örök hűség?

Lonnie megrázta a fejét. – Nincs tápértéke! – Felnevetett a nő arckifejezésén. – Készen állsz az indulásra?

– Miért kell ennek ma este megtörténnie?

Lonnie szokásos könnyed személyisége visszatért.

– Raphael azt mondta, ma este, szóval ma este, édesem! Én csak a sofőr vagyok.

– De nem az enyém! A saját autómmal megyek! Ennyit már megtanultam még a középiskolában! És soha többé ne hívj édesemnek!

Lonnie fájdalmas pillantást vetett rá.

– Rendben, de maradj szorosan a nyomomban, Cyn! Ezt teljesen komolyan mondom! Raphael biztonsági emberei paranoid faszok, és pokolian ijesztőek!

– Istenem, Lonnie, annyira csábítónak hangzol! – vigyorodott el Cynthia. – Alig várom!

7. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cynthia követte Lonnie-t a part mentén, és azon gondolkodott, vajon fáztak-e valaha is a vámpírok. Neki volt fűtése a nedves éjszakai levegő ellen, de ott volt Lonnie, a leengedett tetejű Porsche 911-ben, túlságosan hosszú haja lobogott az arca körül, miközben jóval a sebességhatár felett haladtak. Átmentek Malibu belvárosán, és a sziklaszirt mentén haladtak tovább, ahol a diszkrét kapuk mögött az igazán drága birtokok voltak. Ha nem ismerné jobban a környéket, akkor simán elhajthatna néhány több millió dolláros kúria mellett, és nem is tudná, hogy ott vannak. Lonnie a fékre lépett, és élesen lekanyarodott balra az útról egy privát lehajtóra, amelyet szinte elrejtett a magas leanderekből álló sövény. Cynthia kíváncsian követte. Ez a birtok jelentős része volt egy nagyon drága ingatlannak. Szinte minden nap elhaladt mellette az irodába menet és jövet, és még soha nem jutott eszébe, hogy a vámpíroké lehet. Nem mintha jeleket tettek volna ki, vagy bármi mást, de elgondolkodott rajta, vajon hány másik vámpír él a szomszédságban, és senki sem tud róla.

Lelassított, amikor a keskeny sáv az óceán felé kanyarodott, figyelve Lonnie piros hátsó lámpáit. A leanderek átadták a helyet sűrű, fás ligeteknek – torrey fenyők, örökzöld tölgyek, amerikai gyertyán, még néhány eukaliptusz illata is érződött az éjszakai levegőben. Kusza aljnövényzet szegélyezte a sima, aszfaltozott utat, miközben a szorosan egymás mellett növekvő fák a feje fölött íveltek, és szinte átláthatatlan lombkoronát képeztek, elzárva az éjszakai eget. Az út mentén egyáltalán nem volt világítás, csak a holdfény véletlenszerű sugarai, amelyeknek sikerült áthatolniuk a vastag lombozat között. A vámpírok kiváló éjszakai látással rendelkeztek; nem okoz gondot nekik a sötét ösvény. Az emberek viszont...

Körülbelül száz méterrel beljebb Lonnie hátsó lámpái hirtelen eltűntek. Cyn szíve kissé hevesebben kezdett verni, de ahogy közelebb ért, látta, hogy a férfi elfordult, és egy komoly acélkerítés bejáratához húzódott, amely egy körülbelül tíz láb magas, vastag téglafalba volt beállítva. Cynthia nem sokat látott, de a fényszóró fényében a fal inkább bézsnek, mint fehérnek tűnt. Talán homokkő. Az egyik ilyen dizájner színnév, ami valójában csak egyszerű, sima bézs volt. Két őr lépett oda Lonnie autójához, és a nő észrevette, hogy még kettő áll a kapu mindkét oldalán. Az összes őr sötét, SWAT stílusú ruhát viselt, és nehéz automata fegyverekkel voltak felfegyverkezve. Erős biztonság. Mindig ilyen volt, vagy történt valami, ami miatt a vámpírok megerősítették a védelmet? Tényleg tudni akarta? Lehet, hogy nem.

Lonnie mondott valamit az egyik őrnek, aki Cynre pillantott, és tanulmányozta a kevés fényben. Cyn elfojtotta a zihálását, amikor az őr szeme szinte sárgán villant fel a fényszórók fényében, és érezte, ahogy a szíve megugrik. Rengeteg vámpírral találkozott már. Még többükkel beszélt telefonon. De ez volt az igazi oroszlánbarlang. Raphael idős volt... nagyon idős és nagyon-nagyon hatalmas. Valószínűleg hosszabb ideje birtokolja ezt a területet, mint amióta ő élt. A francba, hosszabb ideje, mint amióta a nagyszülei éltek. Hirtelen azon kezdett tűnődni, hogy van-e itt más ember is ma este. Ő lenne az egyetlen? Nem kellemes gondolat.

Bármit is mondott Lonnie az őröknek, az működött. A nagy acélkapu kitárult, és a Porsche motorja hangosan felbőgött, amikor áthaladt a küszöbön. Cynthia szorosan a nyomában maradt, vigyázva, hogy a szeme előre nézzen, de nagyon is tisztában volt a vámpírőrök figyelmével, ahogy elhaladt mellettük. A nagy kapu dübörögve csukódott be mögötte, és Cyn néhány halvány lámpát látott, először az út mellett, majd a szépen gondozott parkban. Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy aztán egy néma „ó” -ban szívja vissza, amikor megmutatkozott nagy ház.

Valami gótikusra számított, esetleg valamilyen déli imitációra, ahol az oszlopos tornácról moha lóg. Ehelyett Raphael háza egy modern építész álma volt, a délnyugat kellemes és tiszta vonalaival. Malibu mércéje szerint szerény volt, a főház talán 750 négyzetméter, két kisebb melléképülettel és egy hosszú, hat férőhelyes garázzsal. Az épület kétszintes volt, a második emelet messze hátrébb húzódott, széles, magas teraszt hagyva a csillagok és a tenger előtt. Cyn kitalálta, hogy van egy alagsori szint is, amelyet nem lát, mert végül is vámpírok élnek itt.

Éles ellentétben a sötét leágazással, a ház szinte fényárban úszott, gondosan megtervezték, hogy megmutassa a remek építészeti megoldásokat, valamint a számos kisebb erkélyt és alkóvot, végig a ház hosszán. A hatalmas méretű medence az egész mellékudvart elfoglalta, a mélyéről még több fény ragyogott fel. Cyn kíváncsi volt, vajon a vámpírok úsznak-e éjfélkor. Nincsenek napernyők, vette észre. Ennek volt is értelme, ha jobban belegondolt.

Az út egy szelíd dombról gördült le az egyszerű bejárathoz, ahol lépcsők vezettek fel az elegánsan üvegezett dupla ajtóhoz, egy széles, fedett verandán. A vámpírőrök is láthatóak voltak, végig az udvarban, és még többet lehetett látni állandó mozgásban a különböző épületekben és azok környékén. Most, hogy tudta, mire kell figyelnie, Cyn sötét árnyakat pillantott meg az erkélyeken, sőt még a medence menti kiugrók alatt is.

Az őrök körülvették a járművét, amint megállt. Cyn a légzésére összpontosított, miközben arra várt, hogy Lonnie kiszálljon a Porschéból, és odajöjjön az ő SUV-jához.

– Gyere, Cyn! – Megpróbálta kinyitni a kocsi ajtaját, majd vidáman bekopogott az ablakán, amikor felfedezte, hogy az zárva van.

– Csak szórakoznak! A Mester vár téged, ne aggódj!

Mester. Már másodszor nevezte Lonnie „mesternek” Raphaelt. Hátborzongató volt Renfieldnek, amolyan légyzabáló, és Cyn aggódni kezdett azon, hogy mit talál a vámpír odújának erős fényei és szép építménye mögött. Lekapcsolta a motort, összeszedte a hátizsákját – a bátorságával együtt –, majd kinyitotta az ajtót, csak azért, hogy az egyik őr kinyújtsa a kezét a kulcsaiért.

Magához szorította őket, és nem vette le a tekintetét az őrről.

– Gondolj úgy rá, mint egy parkolóőrre – mondta Lonnie megnyugtató hangon. Kihúzta a kezéből a kulcsokat, és odadobta az őrnek őket. – Mi az? Azt gondolod, hogy Lord Raphael bontott alkatrészekkel kereskedik, vagy ilyesmi? Lazíts, Cyn!

– Könnyű azt mondani! – motyogta. A nő követte a lépcsőn felfelé, majd megállt, amikor egy öltönyös vámpír lépett ki a bejárati ajtón, két nő és egy férfi kíséretében, akik nyilvánvalóan magukon kívül voltak, vagy elképesztően részegek... vagy valami más miatt.

– Lonnie! – mormolta.

A férfi követte a pillantását a botladozó trió felé, és megvonta a vállát.

– Mind önkéntesek, Cyn! Tudsz a tengerparti házról! Az emberek könyörögnek a lehetőségért, hogy eljöhessenek ide, és... ööö... – Nyilvánvalóan kereste a megfelelő szavakat, hogy a megfogalmazása ne sértse meg. – Tudod! – mondta végül ingerülten csóválva a fejét.

Cynthia tudta. Tudott a nőkről és a férfiakról, akik készségesen, mi több pokolian lelkesen ajánlkoztak fel a vámpírok eledelének. Némelyiküknek ez olyan volt, mint a kábítószer, állítólag olyan szexuális élmény, amit egyetlen hétköznapi ember sem tudna soha nyújtani. És mint minden drognak, ennek is voltak függői.

– Milyen gyakran jönnek ide? – kérdezte.

– Ugyanazok? Nem gyakran. De az önkénteseket pár alkalommal hozzuk ide egy héten. Férfiakat és nőket, Cyn. Nem csak Lord Raphaelnek, hanem az őreinek is, azoknak, akik nem hagyhatják el a birtokot, mert szolgálatban, vagy valami ilyesmiben vannak.

– Hogy lehet, hogy senki sem tud erről a birtokról? – kérdezte a nő témát váltva. – Úgy értem, mindennap elhajtok mellette, és még soha nem is sejtettem, hogy ez a parancsnoki központja annak, akit te Raphaelnek hívsz... A vámpírok királyának? A vér hercegének? – A nő úgy elhúzta az utolsó szót, hogy úgy hangzott, mintha Lugosi Béla Drakulája lenne.

– Baszd meg! – Lonnie megragadta Cyn karját, és magához rántotta, a szeme a környező őrökre villant.

– Ne mondj ilyen szarságokat, Cyn! – sziszegte. – Jesszusom, mindkettőnket megöletsz, és a végsőre gondolok. Figyelj, „uramnak” vagy „Lord Raphaelnek” szólítsd, rendben? Ennyi az egész. Gondolj rá, mint királyi személyre!

– Igen, nos, ő nem az én uram! Ez Amerika, tudod!

Lonnie szinte hisztérikusan felnevetett.

– Ezt nem tudom elhinni! Biztosan meg fogok halni! – Könyörgő pillantást vetett a nőre. – Raphael birtokolja ezt a területet, Cyn! Kérlek, ne sértegesd! Szeretek örökké élni.

Cynthia megforgatta a szemeit, majd undorodva felsóhajtott.

– Túl sokat aggódsz, Lonnie! Gyerünk, essünk túl rajta!

8. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Amikor beléptek Raphael házába, Lonnie ismét megfogta a lány könyökét, de Cynthia egy éles rántással elhúzta. Nem szerette, ha bárki megragadta, és főleg nem egy ilyen helyzetben.

A dupla ajtók mögött tágas helyiség volt, magasan lévő mennyezettel, nagy tolóablakokkal, amelyek egyik oldalról a fényesen megvilágított medencére nyíltak. Hatalmas csillár volt a feje fölött, de nem volt felkapcsolva; az egyetlen beszűrődő fény a medence területéről érkezett, a ragyogó kék fény visszaverődött a márványpadlóról, véletlenszerű árnyékokat vetve, és keveset tett a sötétség eloszlatása érdekében.

– Cynthia! – sziszegte Lonnie a fülébe. – Ne feledd! Raphael olyan, mint egy királyi családtag, ezért amikor megszólítod, azt mondod, hogy „uram” vagy „nagyuram, Raphael!

Cynthia a szeme sarkából nézett rá, felzaklatódva a mozogni kezdő árnyaktól. Elrántotta magát tőle, és kiszabadította a kezét, hogy a kabátja alatti fegyverre tegye.

– Pihenj, Lonnie! – csattant fel a nő.

– Igen, Lonnie, pihenj!

Cynthia a könnyed, női hang felé fordította a fejét, amely közvetlenül előtte szólalt meg. Önkéntelenül is hátralépett, meglepődve – és aggódva –, hogy egy vámpír ennyire közel került hozzá, anélkül, hogy észrevette volna. A nő elmosolyodott, lassan felfedve a hosszú, fehér agyarakat, amelyek nekinyomódtak a tökéletesen rúzsozott alsó ajakhoz. A rúzs mélyvörös volt, ami Cyn szerint kissé túlzás volt, különösen a tésztaszerű fehér bőrrel és a jeges, szőke hajjal. Az öltözéke viszont szép volt. Duplasoros szénfekete, egy szűk nadrággal, amely jól állt rajta, annak ellenére, hogy a teste túl sok időt töltött valahol egy tornateremben.

– Elke! Ő itt Cynthia Leighton. A Mester várja őt! – Lonnie a szokásos könnyed viselkedésére törekedett, de Cynthia megértette, ha ő érzi a félelmét, akkor a vámpír biztosan sokkal jobban érzi.

– Tudom, ki ő – dorombolta Elke, bezárva a köztük lévő távolságot. Kis körben sétált Cynthia körül, figyelmen kívül hagyva Lonnie-t, aki kitért az útjából. Néhány centivel alacsonyabb volt Cynnél, és fel kellett rá néznie, hogy találkozzon a pillantásuk.

– Szóval te magánnyomozó vagy!

– Szóval te vámpír vagy! – válaszolta Cynthia szárazon. – Mi van az árnyékjátékokkal? Vagy ez a szokásos vámpírüdvözlés? Meg kell bocsátanod nekem! Nem vagyok tisztában a szokásaitokkal!

Elke megdermedt, halványszürke szeme hitetlenkedve bámult, mint valami robot, amelynek lekapcsolták az energiaellátását. Cynthia visszabámult, annak ellenére lenyűgöződve, hogy kíváncsi volt, vajon kell-e félnie. Nos, rendben van, félt, valójában rettegett, de rohadjon meg, ha ezt elárulja ennek a fura csajnak. Persze a vámpír valószínűleg hallhatta, hogy Cyn szíve megpróbálja áttörni a mellkasát, de a fenébe is! Bátran áll itt, az összes félelme ellenére, igaz? Csak egy bolond nem fél, amikor szembe kell néznie egy közelgő és erőszakos halállal. Visszafojtotta a nevetést, mert tudta, hogy ha egyszer elkezdi, lehet, hogy soha nem fogja abba hagyni.

Kemény lépések csattantak a sima márványpadlón, és a csillár, amely pillanatokkal korábban csak a holdfényt tükrözte vissza, hirtelen fényesen kezdett világítani, és tiszta, fehér fénnyel töltötte meg az előteret. Az új érkező biztosan felkattintotta a kapcsolót. Ez volt a logikus magyarázat, de Cynthia Elkére pillantott, aki lassú, tudálékos mosolyt vetett rá, mielőtt még egyszer pislogott, és két megfontolt lépést tett hátra. Voltak pletykák a vámpírok hatalmáról az elmével kapcsolatban, olyan pletykák, amelyek jobban megijesztették Cynt, mint bármilyen fizikai erőszak fenyegetése. Az elméje a sajátja volt, az egyetlen hely, amely hozzáférhetetlen és biztonságos. Az a lehetőség, hogy bárki baszakodhat az elméjével, és arra késztetheti őt, hogy olyan dolgokat lásson és érezzen, amelyek nem voltak valóságosak... nagyon feldühítette.

– Elvetted a fegyverét?

Cynthia átirányította a tekintetét az alattomos Elkéről az új jövevényre... pontosabban, jövevényekre. Két szumó kinézetű férfi vámpír csatlakozott a bulihoz, mindketten hét láb magasra nyúltak, széles mellkassal és kétszer olyan vastag karokkal, mint Cyn combjai. Mi van amúgy ezekkel a srácokkal? Mi értelme az örök életnek, ha minden óráját egy kibaszott edzőteremben töltöd? Ez a kettő eléggé hasonlított egymásra ahhoz, hogy testvérek, esetleg ikrek legyenek, és mindketten Elke elegáns szénfekete öltözékének férfi megfelelőjét viselték; még a hosszú, fekete hajukat is egyforma copfba kötötték a tarkójukon.

Az, amelyik beszélt, odalépett Cynthiához, és tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. Cynthia felnézett a kompromisszum nélküli arcra, majd le az előtte kinyújtott hatalmas mancsra, és felsóhajtott. Miután először megmutatta a vámpírnak az üres kezét, lassan benyúlt a kabátja alá, és elővette a Glockot a válltokból. Két ujjal fogva a vámpír kezébe tette, és felnézett rá.

– Ezt vissza fogom kapni, igaz?

Egy pillanatig azt hitte, hogy a nagydarab vámpír nem fog válaszolni neki. De amikor vastag ujjai becsukódtak a fegyver fölött, és az gyermekjátéknak tűnt a kezében, azt mondta: – Amikor elmész!

– Köszönöm!

– Nos, most már ez is megvan! – mondta Elke nyilvánvaló unalommal.

A nagy vámpír olyan gyorsan fordult meg, hogy Cynthia nem is látta, ahogy mozog. Az egyik pillanatban még előtte volt, a következőben pedig ötlábnyira, és a jóval kisebb Elkére nézett.

– Megengednéd, hogy az ember, fegyvert birtokolva járuljon Atyánk elé?

Elke haragosan pillantott fel rá, majd lesütötte tekintetét.

– Nem! – mondta halkan, és dacosan felnézett. – De ellenőriztem volna, Juro!

Még egy pillanatig bámulta a nőt, majd a testvérére pillantott, és kissé megrántotta a fejét Cynthia felé. Ketten mellé álltak, és Juro a lépcső felé intett.

– Erre, Ms. Leighton!

– Most már elmehetsz, Lonnie! – Elke hangja arra késztette Cynthiát, hogy megforduljon, és a női vámpírra bámuljon, aki megakadályozta Lonnie tovább haladását.

– A Mester azt mondta, hogy kísérjem el, Elke!

– És meg is tetted! Ugye a saját autójával jött?

– Nos, igen, de...

– Akkor biztosan nincs többé rád szüksége! Menj vissza a kis kajáldádba! – A vámpír egy kis csettintő mozdulatot tett az ujjaival, mintha azt mondta volna egy szolgának, induljon foglalkozni a dolgaival.

– Sajnálom, Cyn!

Cynthia hirtelen együttérzést érzett a barátságos vámpír iránt. Nyilvánvaló volt, hogy itt a totemoszlop alján helyezkedik el, és megdöbbentette, hogy ez egy elég könyörtelenül önző hely. Nehéz lehet ez egy olyan pasinak, mint Lonnie. Kiharcolta a helyét a tengerparti házban, de mindennek ellenére nagyon kevés volt a valódi hatalma.

– Rendben van, Lonnie – biztosította, arcával kifejezve az Elke iránti undorát. – Köszönöm, hogy idáig is eljöttél velem!

Lonnie elvigyorodott, és egy utolsó barátságtalan pillantást vetve a női vámpírra, eltűnt az udvaron.

Magára maradva, Cynthia úgy vélte, nincs más választása, mint együtt menni Juróval és az ikertestvérével, ezért átlépkedett az előcsarnokon a lépcsők felé, és elindult felfelé. Azok ketten lépést tartottak vele, közvetlenül mellette lépkedtek, és Cyn úgy érezte magát a két sötét öltözetű óriás között, mint egy sovány és vékony szelet ebédnek való hús. Rossz hasonlat választás, Cyn – emlékeztette magát. Ugorjuk át az étel metaforáit a látogatás időtartamára.

A lépcső tetején jobbra fordultak, majd egy hosszú folyosón haladtak végig, amely egy magas, diófából készült, fekete és dupla ajtóban fejeződött be. A katedrálison kívül ez volt a legnagyobb ajtó, amelyet Cyn valaha is látott – több lábbal magasodott a feje fölé, és legalább hat láb széles volt, szép faragásokkal és bonyolult bronz betétekkel. Előrehajolt, hogy alaposan szemügyre vegye a mintát, arra számítva, hogy a harci vágy és a káosz jelenetét fogja találni. Ehelyett azon kapta magát, hogy egy sötét kertbe néz, mintha az ajtók valami éjszakai rejtekhelyre nyílnának, ha valaki tudná, hogyan kell átmenni rajtuk. Felegyenesedett, majd ránézett az őrökre, várva, hogy mi fog történni ezután, és eléggé elhagyatottnak érezte magát Lonnie nélkül. Nem mintha Lonnie bármiféle védelmet nyújtott volna, de legalább olyan arc volt, akit ismert.

Juro néhány percig mozdulatlanul állt, majd hirtelen, mintha néma jelet kapott volna, felemelte hatalmas öklét, és meglepően gyengéden bekopogtatott a vastag faajtókon. A szoba belsejéből nem hallatszott hang, de az ajtók elkezdtek kinyílni. Juro és a testvére hátraléptek, jelezve, hogy egyedül kell tovább mennie.

Cynthia egyikről a másikra nézett, majd mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és belépett az oroszlán barlangjába.