27.-28.-29. Fejezet

 

27. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn úgy állította be a visszapillantó tükröt, hogy ne lássa Duncan mogorva pillantásait, amelyekkel rámeredt a hátsó ülésről. Mégsem kellett attól tartania, hogy egyedül marad Raphaellel. Duncan ragaszkodott hozzá, hogy velük menjen, mintha inkább ő jelentene veszélyt a vámpírlordra, nem pedig fordítva. Cyn mellett az anyósülésen ült Raphael, és ütemesen ütögette ujjaival az ajtó párnázott belsejét. Ó, az isten szerelmére, gondolta a nő. Dúdolt! A vámpírlord egy vidám kis dallamot dudorászott. Boldog volt. Cyn a fejét ingatta, és inkább próbált a GPS képernyőjén megjelenő irányokra összpontosítani. Ez olyan része volt L.A.-nek, amelyet egyáltalán nem ismert. Erősen kereskedelmi jellegű volt, többnyire elhagyatott ezekben a kései órákban, kevés utcai lámpával és túl sok sötét zuggal. Befordult az utolsó kanyarban, és lassan hajtva kereste a címet, észrevéve, hogy az épületek közül csak nagyon kevésen volt bármilyen felirat, még kevésbé házszám.

– Ott – mondta Raphael, és balra mutatott. – Odessa Imports. – Ő és Duncan gyors pillantást vetettek egymásra, és Cynthia kíváncsi volt, milyen titkokat rejtegetnek előle. Oké, valószínűleg több ezret, de az egyetlen, ami őt érdekelte, hogy van-e valami kapcsolat a maffia-raktárral, ahova éppen bemenni szándékozik. Leparkolt a járdaszegély mellett, és ahogy lekapcsolta a motort, észrevette, hogy megállt mögötte a másik két vámpírt hozó terepjáró is.

– Én megyek be először! Én teljesen ártalmatlannak nézek ki hozzátok képest. Csak...

– Nem – mondta Raphael határozottan –, együtt megyünk be!

– Ha ti ketten beléptek azon az ajtón, a hely három perc múlva kiürül! Ti, fiúk, nem igazán barátságos hangulatot sugároztok.

– És te, Cyn, túlságosan csábító célpont vagy! Egy nő egyedül egy ilyen helyen? Azt hiszem, nem! Tehát mi ketten megyünk!

– Elkísérem én, Mester, ha itt marad a többiekkel! – Hiábavaló erőfeszítés volt, és ezt Duncan már akkor is tudta, ahogy kimondta a szavakat; hallatszott a hangjában.

Raphael már kiszállt a kocsiból, és Cyn gyorsan követte, mielőtt még egyedül belépett volna az ajtón, és minden esélyét megszüntette volna a békés megoldásnak. Ami azt illeti, még abban sem lehetett biztos, hogy bűnbandáról van szó. Valószínűleg vagy féltucatnyi zugüzem volt a környéken. Behatolhatnak, és lehet, hogy nem találnak mást, csak egy csomó illegális munkást, akik játékokat állítanak össze, hogy azok azután Amerika szerte, középosztálybeli otthonok karácsonyfái alá kerüljenek. Ezt Raphaelnek is elmondta.

– Ezt te sem hiszed el! – mondta egyszerűen.

– Nem. – Előhúzta a fegyverét, ellenőrizte a teli tárat, majd visszatette.

– Várj itt a többiekkel, Duncan! – mondta Raphael anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét Cynről. – Tudni fogod, ha szükségem lesz rád!

Duncan nem is fárasztotta magát a vitával. Egyetlen lemondó sóhajt hallatott, majd bólintott.

– Ahogy szeretné, Atyám!

Raphael annyi időre megfordult, hogy megnyugtatóan megveregesse hadnagya vállát, majd így szólt: – Kik legyünk, Cyn? Gondolom, nincs már meg a jelvényed!?

Cynthia a szemeit forgatta. Nagyszerű. Remek.

– Te leszel a néma és erős izomember! – mondta, és a derekához nyúlva ellenőrizte az övére helyezett második fegyverét. – Majd én beszélek, rendben?

Raphael megvonta a vállát.

– Egyelőre – helyeselt, hirtelen halálos komolysággal. Odalépett, és kinyitotta a nehéz ajtót, és hagyta, hogy az utcára fény hulljon. Cynthia a férfira pillantott, amikor belépett az épületbe, és megborzongott a sötét szemek mögött leselkedő eltéveszthetetlen ragadozótól.

 

****

 

Ez egy kicsi, lehangoló iroda volt, annyira villogó felső lámpákkal, hogy Cyn már az első tíz perc után megőrült volna. A falak, valamikor a távoli múltban, valószínűleg fehérek voltak, de ma már annyira beborította őket a piszok és cigarettafüst, hogy tartósan sárgás színt öltöttek. Ettől a látványtól legszívesebben hazament volna, hogy hosszú és forróvizes zuhanyt vegyen. Csak egy ablak volt, és az sem úgy tűnt, hogy a friss levegőre nyílna, hanem a mellettük lévő helyiségre. Egyetlen belső ajtó, fémből és kitűnő zárral, ami markáns ellentétben állt a kopott iroda többi részével.

Egy idősebb nő ült a kopott, ipari méretű íróasztalnál az átjáró előtt, arca ugyanolyan szürke volt, mint a haja. Felnézett Cynthiára és Raphaelre, ahogy az állandó cigarettafüst ködében besiklottak az ajtón. Pillantása nyugtalanul villant Raphaelre, majd Cynre terelődött.

– Emberek, rossz címet kaptatok! – Hangja durván reszelős volt, ami azt árulta el Cynnek, hogy a cigaretta már megtette a hatását.

Cynthia elmosolyodott, és az asztalhoz lépett.

– Nem hinném – mondta talányosan. – Mr. Kolinskyt keressük!

– Nincs itt senki ilyen névvel! Senki sincs itt! Viszlát!

Cyn már tiltakozásra nyitotta a száját, amikor Raphael megmozdult, felhívva magára a nő figyelmét.

– Azt hiszem, hogy Mr. Kolinsky találkozni akar velünk, Mavis – mondta a bársonyos hangján.

A nő zavartan pislogott.

– Természetesen – csikorogta a nő. – Hadd nyissam ki az ajtót! – Bizonytalanul felállt, pulóvere zsebéből előrántott egy kulcskarikát, és igyekezett az egyik kulcsot belehelyezni a nehéz zárba.

– Hadd tegyem meg én! – mondta Raphael. – Miért nem mész vissza és ülsz le? Nagyon fáradt vagy! Talán jól esne egy kis szundikálás!

– Igen – motyogta Mavis. – Szundítás. Tényleg. – Elaludt még mielőtt leült volna, feje egy akkora koppanással ért le az íróasztalra, hogy együttérzést váltott ki Cynthiából.

– Hogyan csinálod ezt? – sziszegte, és gyanakodva meredt a férfira.

– Az egyszerű elméket egyszerű meggyőzni – mormolta, majd hirtelen átölelte a lány derekát, és a füléhez tette a száját.

– Ne félj, édes Cynem! Benned semmi sem egyszerű! – Hirtelen elengedte, és a lány megragadta a karját, hogy stabilizálja magát.

– Készen állsz? – A nő bólintására belépett a szomszéd helyiségbe.

28. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

– A francba! – káromkodott halkan Cynthia, amikor meglátta, mi vár rájuk a másik oldalon. Ez tényleg egy raktár volt. A futballpálya méretű helyiség tele volt dobozokkal teljesen telepakolt polcokkal, és egyik irányban sem lehetett nyolclábnyinál messzebb ellátni. Raphael a lány karjára tette a kezét, hogy csendre intse, majd előrefelé biccentett, másodpercekkel azelőtt, hogy Cyn meghallotta volna a feléjük közeledő lépéseket.

– Mavis? – kiáltotta egy férfi. – Te vagy az, Mavis? – ismételte élesebben.

Cynthia előhúzta a Glockját, és ellépett oldalra két polcsor közé. Raphael elhátrált egy lépést, és egyszerűen eltűnt, árnyékot vonva maga köré, ahol állt.

A férfi előhúzott fegyverrel közeledett. Középkorú volt, dagadt a zsírtól és a valószínűleg túl sok elfogyasztott piától.  Olyan hangosan zihált, hogy valószínűleg akkor sem tudott volna nesztelenül közlekedni, ha akart volna. Cyn hangtalanul emelte mellmagasságba a fegyverét a csupasz polcok között.

A férfi összeráncolta a homlokát, amikor meglátta az üres folyosót és a csukott ajtót. A szeme idegesen villant egyik oldalról a másikra. Óvatosan lépkedve elhaladt lassan Raphael mellett, anélkül, hogy meglátta volna őt, míg a magas vámpír karja a nyaka köré nem fonódott, majd élesen elcsavarta. A férfi gerincének roppanása hangosan hallatszott a csendben. Még hangosabb volt a fegyvere fémes koppanása, amikor élettelen kezéből a betonpadlóra hullott.

Cynthia nézte, ahogy a fegyver leesik, majd felemelte a pillantását, hogy találkozzon Raphael tekintetével. A férfi szemei kifejezéstelenek és feketék voltak, egyetlen ezüstös csillanás sem árulta el, ahogy ott állt a saját sötétségébe burkolódzva. A nő óvatosan odalépett a halotthoz, majd a raktár mélye felé intett.

Eleinte egyszerűen az egyenes vonalat követték, vagy a lehető legközelebb hozzá. Végül harsány nevetés és hangzavar hallatszott az egyik távoli sarokból, az épület sikátor felőli oldala közelében. Néma pillantásváltás után irányt váltottak, és oldalra tértek ki az elektronikai és mindenféle árucikkek – a ruházattól a játékokig – véletlenszerűnek tűnő halmai között. Ahogy a hangok egyre hangosabbak lettek, úgy lassultak le, Raphael pedig Cynthia bal oldalán bukkant fel.

Amint a zaj forrása a látókörükbe került, megálltak. Tucatnyi vagy annál több férfi üldögélt néhány asztal körül egy széles, nyitott térben, egy pár hatalmas felhúzható ajtó mellett. Hatalmas, széles képernyőjű televízió állt az egyik sarokban, a bemondó hangja együtt visszhangzott a férfiak kiáltozásaival a betonpadlón, miközben két félmeztelen harcos küzdelmét nézték egy sikoltozó közönség előtt. Az egyik oldalon volt egy kis iroda. Cyn látott egy üres széket és egy íróasztal elejét, de nem tudta kivenni, hogy van-e valaki a szobában vagy nincs. Raphaelre pillantott, remélve, hogy tud valahogy kommunikálni Duncannel és a többiekkel, mert pokolian biztos, hogy némi segítségre lesz szükségük. A lány a lehető legközelebb húzódott a férfihoz, és már vette a levegőt, hogy suttogni kezdjen, amikor egy hang kezdett kiabálni messze mögöttük.

– Pender meghalt! Látogatóink vannak, fiúk!

Cynnek nem volt alkalma feltenni a kérdését. Tizenöt szempár fordult hirtelen az irányába, és ő jobbra vetődve hallotta, ahogy a golyók süvítenek és fütyülnek körülötte, és felkiáltott, amikor valami forró és éles súrolta a bal karját. Gurult tovább, becsúszott a polcok alá, előre kúszva próbált távolságot tenni maga és az illető közé, aki lőtt. Minden irányból lépések hangzottak körülötte, dobozok zuhantak a földre, polcok csúszkáltak a kemény padlón. A férfiak üvöltöztek, morgolódtak az erőfeszítésektől, lövések töltötték meg a magas mennyezetű helyiséget, amitől csengeni kezdett a füle. Megdermedt egy pillanatra, hallgatta az üldözés zajait, erőlködve, hogy halljon valamit a hangzavaron keresztül, majd újra mozogni kezdett, közelebb akart kerülni a nyitott térhez, hogy lássa, mi folyik itt. Elért a sor végére, és kikukucskálva látta, ahogy Raphael gyerekjátékként emeli fel a felnőtt férfiakat, és dobálja félre őket. Minden mozdulata erőszakot sugárzott, fogai csupaszon villantak ki, hosszú fekete kabátja kavargott a lába körül, a szeme haragosan villogott. De bármennyire is küzdött, az ellenfelek sokan voltak, belőle pedig csak egy volt. A lőtt sebekből mindenfelé fröcskölt a vére, beborítva az áldozatait, a padlót körülötte, és a mögötte lévő ajtót. Biztosan hamarosan megérkezik Duncan?

Cyn lövöldözni kezdett. Nem volt fizikailag olyan erős, mint Raphael, de besegített a kezében lévő fegyverrel. Lőtt, és fedezékből fedezékbe mozdult, elterelve a férfiak figyelmét Raphaelről, de közben sarokba szorította magát. Rápillantott az irodára, amely már csak néhány lábnyira volt tőle. A gyenge gipszkarton fala nem nyújtott sok védelmet, de ez lehet a legjobb, amit kaphat. Az utolsó néhány dobozt használva fedezékként, egy új tárat helyezett a Glockba, majd felállt, mély levegőt vett, hogy oda szaladjon. Egy alacsony, inas férfi lépett be a nyitott ajtón, felemelte az AK-47-est és golyókkal kezdte megszórni a raktárt. Cyn a valódi félelem első rohamát érezte. Raphael lehet, hogy sok kárt tud okozni, de még a vámpírlordot is megsemmisítheti egy automata gépfegyver teljes ereje.

Felsikoltott dühében, majd egyetlen sima mozdulattal felemelte a fegyverét és tüzet nyitott. Gyors egymásutánban négyszer meghúzta a ravaszt, és minden lövésével eltalálta a gépfegyveres mellkasát. Az döbbenten pördült meg maga körül, a tekintete rövid ideig találkozott az övével, majd hanyatt esett. Golyók süvítettek a lány feje mellett, miközben az iroda felé rohant, átvetődött a lövöldöző teste fölött, és begurult az ajtón. Azonnal talpra állt, és szembe találkozott egy komor férfival, aki fegyvere tusát fellendítve kíméletlenül visszavetette a padlóra. Kolinsky. Hát persze! A látása elhomályosodott, amikor a férfi megmarkolta a hajánál fogva és felrántotta, elgyengült ujjai közül kitépve a fegyverét. Felkiáltott fájdalmában, és hallotta, ahogy Raphael dühében felordít a másik szobában, majd Duncan üvöltése és a rémült férfiak eszeveszett sikolyai következtek. Nyilvánvalóan megérkezett az erősítés.

– Cyn! – A raktár visszhangzott Raphael hívásának erejétől. A nő hallotta Raphael kemény lépéseit, ahogy az irodához közeledett, érezte, ahogy a hatalma előtte halad, az iroda vékony falait átütve elszívja a tüdejéből a levegőt. A mögötte álló férfi megdermedt, amikor megérezte, ahogy az erő végigsiklik a bőrén, karja görcsösen megfeszült a lány körül, és Cyn érezte a hátán a férfi szívverését.

Raphael úgy jött be az ajtón, mint egy gyerek rémálma, a szeme szinte szilárd ezüstként izzott a haragtól, csillogó agyarai teljesen kilátszottak, a vér ragyogó vörösre festette a száját, lecsöpögött az álláról, hogy nedvesen csillogjon széttépett fekete inge maradványain. Hatalmas mellkasa fújtatott a dühtől, és a kezei karmokká görbültek, amikor a tekintete rájuk talált, és figyelmeztetően felmordult.

– Engedd el, ember!

– Ki vagy te? – mordult fel a férfi, a félelemtől elakadt lélegzettel.

– Engedd el!

A férfi fokozta a szorítását.

– Gyere közelebb, és meghal!

Raphael szája egy félelmetes mosolyra nyílt.

– Azt hiszed, alkudozhatsz velem? – A pillantása megmozdult, hogy végigmérje Cynt a karjából szivárgó vértől, egészen a homlokán lévő sebből folyó véres patakig.

– Cyn? – Gyengédség érződött a hangjából, amikor kimondta a nevét. Cyn megnyalta dagadt ajkait, megkóstolva a saját vérét, és bólintott neki.

Raphael tekintete visszatért Kolinskyra.

– Még nem vagy halott, ember! De hamarosan azt kívánod, bárcsak az lennél!

Nem volt még csak elmosódott mozgás sem. Az egyik pillanatban még Kolinsky termetes mellkasához szorult, a fegyverével keményen a hátában, a következőben pedig Raphael nagy teste ölelte körül, széles vállai teljesen védelmezték, amikor a falnak szorította. Kolinsky szánalmasan nyöszörögve feküdt a padlón, egyik karjából ömlött a vér, miközben a széttépett ínszalag megfeszült, hogy a vállán tartsa. Állatszerű nyüszítés szökött ki a szájából, amikor a jó karjára emelte magát, és kétségbeesetten próbált elkúszni a padlón.

Raphael hirtelen magához szorította Cynt, halk morgása elvonta a nő tekintetét a rémült férfiről, aki kimászott az ajtón, vissza a dühös és teljesen felizgult vámpírra, aki a helyén tartotta. Raphael lehajtotta a fejét, hogy megnyalja az arcát, és Cyn hallotta az örömteli szisszenést a vére ízétől. A nő szíve dübörgött az izgalomtól, a küzdelem okozta adrenalin-roham még mindig ott keringett a testében. Raphael szája megtalálta az övét, és a nő gondolkodás nélkül reagált. Kezét a férfi rövid hajába túrta, ajkait Raphael ajkához szorította. Akarta ezt, akarta őt. Regisztrálta az ajtó becsapódását, és valahol a fejében az agya azt mondta neki, hogy álljon meg, de a teste nem volt hajlandó hallgatni rá. A vágy elöntötte az érzékeit, elsöpörve a gondolatokat.

Raphael úgy érezte Cyn sóvárgását, mintha az övé lenne. Erekciója lüktetett a nőért, miközben Cyn elmozdult, és kemény hosszát a nő combjai közötti égő háromszögbe helyezte. Az agyarai megcsípték a nyelvét, és felnyögött, amikor a lány meleg vére kicsordult az ajkuk között.

– Édes, Cyn – mormogta, és a kezét a pulóver alá csúsztatta, hogy türelmetlenül félre tolja a melltartóját, majd a csupasz halmokat a tenyerébe fogva, a keménységig dörzsölte a mellbimbóit, egészen addig, amíg Cyn vágyakozva fel nem kiáltott. Visszafogva magát, vicsorgott, miközben úgy tépte szét a nő farmerját, mintha az a legvékonyabb selyem lenne, és a kezét a lába közé tolta, hogy felfedezze, nedvesen és forrón készen áll rá. Míg a szája továbbra is Cyn arcának minden négyzetcentijét ízlelgette, lerántotta saját cipzárját, és a nő hasának meztelen bőréhez simította kemény farkát. Felemelte, hogy találkozzon vele, a nő lábai pedig szétnyíltak, hogy átöleljék a derekát.

Úgy tűnt, hogy Cyn szeme kitisztul, amikor hirtelen rájött, hogy mi fog történni, de a férfi nem adott lehetőséget tiltakozásra. Mindkét kezével felemelte, és a falhoz szorította.

– Az enyém! – morogta, és egyetlen erős döféssel elsüllyesztette kemény hosszúságát a nőben, elnyelve a sikolyát.

Felnyögött az elégedettségtől, amikor megérezte maga körül a lányt. Nedves volt, olyan nedves és olyan forró, hogy úgy érezte lángra lobbantja a testét. Hüvelyének szűk falai megragadták, szorongatták, miközben egyre mélyebbre erőltette magát. Meglepett kiáltásai vágyteli nyögésekké váltak, és Raphael érezte, ahogy hullámzani kezd körülötte, amikor elérte az első orgazmus, a háta ívbe feszült, lüktetett a mélyen benne lévő farka körül. Hullám hullám után következett, miközben a nő a szájába sikoltott, mígnem a hullámok remegéssé nem váltak. A szeme kinyílt, elhomályosult volt a vágytól, amíg a tűz fel nem lobbant, és akkora szenvedély égett benne, amely megegyezett az övével. A hosszú lábak még szorosabban fonódtak a derekára, magához húzták, fogva tartották. A fal mögöttük rengett a férfi döféseinek erejétől, de a nő még mindig többet követelt, tompa emberi fogaival Raphael vállába harapott, ahol ellepték a sebek, hihetetlen extázis remegését keltve a testében, és az elviselhetetlen keménységig szorítva a farkát, ahogy a meleg nyelve megnyalta a vért a bőrén. Érezte a saját orgazmusának felépülését, és egyre gyorsabban mozgott, amíg a lány fel nem ért a második csúcspontra, hüvelye simogatta, csábította, vulkanikus hővel vette körül, amíg ő is fel nem ordított az orgazmus érkezésével, és megtöltve őt nedves forróságával.

– Még! – suttogta rekedten, és ismét mozogni kezdett, csábítva, hogy teljesítse a követelését.

29. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cynthia lassan ébredezett szinte kábult álmából, felriadva a fájdalomtól. Megfordult, és zihálva nyelte el a nyögést, amikor minden izma panaszkodni kezdett. Mi a fene? Kinyitotta a szemét, és pislogva bámulta az ismeretlen környezetet. És akkor eszébe jutott. A raktárépület. Kolinsky. Istenem, Raphael! Pánikba esetten fordult meg, és hálásan fedezte fel, hogy egyedül van. Másfajta fájdalomtól hunyta le a szemét, és a könnyei végigcsordultak az arcán. Akkora idióta vagy, Cyn!

Kitapogatta az ágy szélét, és felállt. A szoba másik oldalán felfedezett egy fürdőszobát, elsétált odáig, felgyújtotta a villanyt és a tükör elé lépett, szinte félve attól, hogy mit fog látni. A homlokát, ahol Kolinsky megütötte, összevarrták, a jobb szemöldöke fölött szépen sorakoztak az öltések, és tarka foltok keretezték, amelyek már előrehaladottan sárgulni kezdtek. Oldalra fordulva ráncolta homlokát a karján lévő golyó ütötte sebre, ami még a küzdelem elején keletkezett. Egy szúró fájdalmat érzett a tapintására, de nem volt semmi más, csak egy haragos vörös heg a halvány bőrén. Nyugtalanul karolta át saját magát. Ennyi ideig ki volt ütve? Elég hosszú ideig ahhoz, hogy a sebek meggyógyuljanak, vagy... Visszaemlékezett a raktár kis irodájára, Raphael szeme csillogott, amikor megnyalta a sebeit, a saját szája pedig megtelt...

Megpördült, és leroskadt a WC mellé, irányíthatatlanul hányni kezdett, és rémülten öklendezett, amikor meglátta a kihányt vért, ahogy kávékristályokként lebegnek a mesterségesen kék víz felszínén. Vajon tényleg megitta Raphael vérét? És ez most mit jelent? Csak pletykákat hallott arról, hogy a vámpírokat hogyan változtatták át, vagy születtek újjá, vagy a franc se tudja, minek nevezték. Most akkor vámpír lett? A mosdóba kapaszkodva talpra állt, és visszatámolygott az elegáns hálószobába. Nehéz kárpitok borították az ablakot, de látta, hogy a szélek mentén látszik a fény, és hallotta az állandó hullámverést is. Lassan odament az üveghez, és átkozta magát a hülyesége miatt. Habozva csúsztatta egyik ujját a forró napfénybe. Semmi. Oké. Tehát nem lett vámpír.

Teljesen széthúzta a függönyöket. A nap gyorsan ereszkedett lefelé. Ami azt jelentette, hogy most azonnal el kellett innen tűnnie.

Őrjöngve kutatta át a hálószobát, és megtalálta a ruháinak maradványait. Felrángatta őket, és csalódottan vicsorgott, amikor rálelt a javíthatatlanul széttépett cipzárra a szakadt farmerén. Pulóvere többé-kevésbé ép maradt, amúgy meglehetősen szemérmes, de nem volt elég hosszú, hogy eltakarja a csípőjénél lévő rést. Kinyitotta a szekrényt, és ott találta Raphael hosszú bőrkabátját, amely ott lógott, sötét és beleszáradt a vér és... egyéb dolgok. Homályos emlék bukkant fel a nagy vámpírról, aki meleg mélységébe burkolta, majd kivitte az autóhoz, ahol Duncan várta őket. Duncan és a többi vámpír. Várakoztak, amíg ő és Raphael szexeltek, az isten szerelmére, a tűzharc közepette. Mi a fene ütött bele?

Az arca felforrósodott az elkésett szégyenkezéstől, levette a nehéz kabátot a vállfáról, és felhúzta. Egyelőre ez is megteszi. Bakancsa az ágy mellett hevert, vérrel volt lefröcskölve, mint minden más, de sértetlen volt. Jó érzés volt felrántani őket, hogy van valami szilárd, valami, ami a sajátja. Gyors pillantást vetve a szobára, az ajtó közelében lévő asztalhoz sietett, ahol a fegyverei vártak rá. Mindkettőt megtisztították és újratöltötték, az egyik benne volt a vállra akasztható tokban. Annyi időre vetette le a kabátot, hogy feltegye a tokot, majd gyorsan visszahúzta, és a másik fegyvert a kabát zsebébe csúsztatta. Ennyi volt. Nincsenek itt a kulcsai. Hol van az autója?

Álldogált az ajtó mellett és hallgatózott, de a másik oldalról nem hallott semmilyen hangot. Lassan elfordította a gombot, majd kinyitotta az ajtót, és kipillantott a folyosóra. Senki. Az ablakból nyíló kilátásból tájékozódva kitalálta, hogy a második emeleten van, nem messze Raphael irodájától. Valószínűleg ott, ahol a könnyű hozzáférés érdekében elrejtette a véradóját, gondolta aljasul. Az első emeletre érve tétovázott, és lekukucskált a folyosóra a tágas bejárat előtt.

Itt őrök voltak. Emberi őrök. Elnézve mellettük látta, hogy kocsija kint parkol, pontosan ugyanott, mint legutóbb. Lehet, hogy a kulcsok is megint benne voltak? Fogoly volt? Ha egyszerűen csak kisétálna, mint aki tudja, hova akar menni, megpróbálnák megállítani?

Cyn kihúzta magát, összefogta magán a nehéz kabátot, és jobb kezét a zsebébe csúsztatva érezte a Glock megnyugtató súlyát. Magabiztos bólintással és mosolyogva sétált el a meglepett őrök mellett az üvegajtók felé, és az ajtón kívül volt, és beült a kocsijába, mielőtt ténylegesen regisztrálták volna a jelenlétét. A kulcsok a gyújtásban voltak; gyorsan elfordította őket, és a Land Rover a szokásos erős morajlással válaszolt. A nyomás legördült a mellkasáról, amikor elhajtott a háztól, majd ismét megfeszült, amikor a kapunál lévő őrségre gondolt. Talán ezért nem állították meg a háznál lévő őrök. Nem volt rá szükség.

Lassított, amikor az őr kilépett a kapusházból, és megközelítette autója oldalát.

– Ms. Leighton, nem is tudtam, hogy elmegy!

– Hazamegyek átöltözni. – Jelentőségteljesen ráncolta a homlokát. – Tudod, hogy van ez!

Az őr kényelmetlenül nézett ki, de bólintott.

– Azt hiszem, igen, de nem...

– Nem vagyok fogoly, ugye? – kérdezte zavarodottságot színlelve.

– Természetesen nem, de...

– Nos, akkor haza akarok menni és átöltözni! Innen csak öt perc.

– Ööö, oké! Azt hiszem! Visszajön?

– Természetesen! – Végül is. Valamikor.

Az őr a homlokát ráncolta, de jelzett a haverjának, és a kapu kinyílt. Néhány perc múlva, Cyn már az autópályán gurult a saját lakása felé.

A garázsajtó nyitva állt, ezért begurult, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Most lassabban mozgott, a menekülése okozta öröm kezdett elkopni, amikor a fájó izmok megerősítették boldogtalanságukat. Nem akart mást, mint hosszan áztatni magát egy kád forró vízben, és talán egy alapos masszázst. Szinte hangosan felnyögött, amikor arra gondolt, milyen jó érzés lesz.

– Ms. Leighton?

Cyn meglepetten összerándult, keze a zsebében lévő fegyverért nyúlt, még mielőtt felismerte volna Raphael egyik emberi őrét, aki a garázsában állt.

– Mi van? – kérdezte ingerülten.

– Itt kellene lennie, asszonyom? Úgy értem, azt mondták, hogy vigyázzak a helyre, mert néhány napig ott marad a birtokon.

– Tényleg? És ki a fene mondta ezt?

– Lord Raphael, asszonyom.

– Gondoltam! Ez az én házam – pillantott a férfi névtáblájára a nő –, Tony! Tehát ennyit arról, hogy itt kellene-e lennem. Azt hiszem, ez rajtam múlik.

– Nem tudom, asszonyom! Jobb, ha jelentem! – Felemelte a mobiltelefonját... így Cynthia a lábába lőtt, és a férfi fájdalmas kiáltással zuhant a kemény betonra.

– Sajnálom, Tony! – mentegetőzött a nő, és odarohant. – Tényleg, nagyon sajnálom! Ez nem személyes! Biztos vagyok benne, hogy kedves fickó vagy, aki próbálja ellátni a munkáját. De nem engedhetem meg, hogy a nyakamra hozd őket! Szükségem van egy kis levegőre! Ugye megérted ezt, Tony? – fecsegett Cyn, majdnem ugyanannyira sokkolta az események fordulata, mint szegény Tonyt, aki válaszként csak felnyögni tudott.

– Sajnálom! – ismételte meg. Kivette a hátsó ülésén tartott kis párnát, és a férfi feje alá nyomta. A golyó ütötte seb gyors ellenőrzésével kiderült, hogy nem talált el semmi létfontosságút, de még mindig vérzett. Figyelmen kívül hagyva a próbálkozásait, hogy megállítsa, a nő levette az övét, és fintorogva csúsztatta a férfi combja köré. Lehet, hogy a golyó csontba ütközött, de pillanatnyilag nem tudott mit kezdeni ezzel.

Ezután felpattant, és rohant megnyomni a gombot az ajtó bezárásához, hogy a szomszédjai ne láthassák a garázsában fekvő véres férfit. Elég baj lenne az is, ha hallották a lövést, de a legtöbbjük nincs itthon egy munkanap délutánján, és az emberek egyébként sem figyeltek arra, hogy mi zajlik a saját kis világukon kívül.

Miután elkobozta Tony mobiltelefonját és fegyverét, besietett a lakásba, takarókat és további párnákat rántott ki a földszinti szekrényből, és a lépcső közelében ledobta a földre. Az emeleten előkapott néhány üveg vizet és pár darab Percocetet (fájdalomcsillapító) – amelyet a szájsebész írt fel, miután kihúzta bölcsességfogait –, hogy vegyen be belőle, ha majd elmúlik az érzéstelenítő hatása. Ez erősebb volt a szükségesnél, ezért soha nem vett be egyet sem, de elgondolkodtatta, hogy milyen nyúlbélákkal szokott a doki foglalkozni. Másrészt tökéletes meg fog felelni szegény Tonynak, aki hamarosan meg fogja érezni a fájdalom világát. Visszaszaladt a garázsba. Tony a fájdalomtól elködösült szemmel nézett rá, miközben ő egy szép kis fészket csinált körülötte, ahol pihenni tudott.

– Meglőttél – nyögte hitetlenkedve.

– Tudom! Mondtam, hogy sajnálom!

– Nem hiszem el, hogy meglőttél!

A nő csak nézett rá. Talán a sokk miatt.

– Gyere! – mondta, és felhúzta a jó lábára. Felkiáltott, és Cyn együttérzően összerezzent, miközben átsegítette az általa összerendezett takarókupacig.

– Bevinnélek a házba, de jobban jársz, ha itt maradsz, főleg, ha a vámpírok jönnek megmenteni. Nem tudnak bemenni a házba, tudod, és még nektek is, emberi őröknek problémás lenne. Kicsit paranoiás vagyok a biztonságot illetően. Ha mégis sikerül betörniük, megszólal a riasztó, és jön a biztonsági cég, és... nos, azt hiszem, Raphael meglehetősen elégedetlen lenne, igaz?

– Meglőttél! – motyogta.

– Igen – válaszolta röviden. – Nézd, vedd be ezt a helyes tablettát! – A nő a férfi szájába tette a tablettát, felemelte a vizes palackot, és ivásra kényszerítette. – Ez az egész hamarosan álomnak fog tűnni! – Gyorsan megpaskolta Tonyt, visszarohant a lépcsőn, és egy őrült nőként száguldozott fel-alá a szobákban. Letépte magáról a vérfoltos ruhák maradványait, és tiszta farmert és pólót vett fel, saját nehéz bőrdzsekijével együtt. Raphael hosszú kabátját a szekrényébe akasztotta, és egy csepp szívfájdalommal emlékezett vissza arra, hogy milyen tökéletesen borította be a vámpír hatalmas testét.

Fókuszálj, Cyn! Lerángatta a véres bakancsát, és a legkényelmesebb Zanotti csizmáit vette fel. Összeszedett mindent, amiről úgy gondolta, hogy szüksége lehet, bedobta egy táskába, és tizenöt perc múlva visszatért a garázsba. Gyorsan leellenőrizve Tonyt, boldogan szundikálva találta, a színe jó volt, a vérzés szinte már elállt. Minden rendben. Megbökdöste, hogy felébredjen.

– Milyen gyakran jelentkezel be, Tony?

– Nem mondom meg!

– Dehogynem! Gyerünk, milyen gyakran?

– Óránként – motyogta.

Tényleg csodálatos tabletták.

Cyn az órájára pillantott. Húsz perccel múlt három óra. Tehát háromkor jelentkezett be? Vagy hamarosan kell bejelentkeznie? Nem volt módja megtudni, de tételezzük fel a legrosszabbat.

Kocsijának a hátsó lökhárítójára állva próbált kikukucskálni az ajtó tetején lévő hosszú keskeny ablakon. Senkit sem látott a közelben. Járt már a motor, amikor megnyomta az ajtónyitó gombot, kitolatott, majd ismét becsukta az ajtót, amint átért az autó a küszöbön. Azt nem tudta, hova megy, de el akart tűnni, mielőtt Tony felébred és rájön, hogy valójában nem rossz ember. Végül is otthagyta neki a mobiltelefonját.