21.- 22.-23. Fejezet

 

21. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Párizs, 1793

 

Raphael a börtön mélyén barangolt, belélegezve az emberi szenvedés szagát, a drága parfümök bűze alatti mámorító rémület illatát. A cellákat zsúfolásig megtöltötték az elkényeztetett párizsi arisztokraták, finom ruházatuk mostanra teljesen elrongyolódott, puha bőrüket mocsok borította, amelyet semmiféle parfüm sem tudott elfedni. A női cellák voltak a kedvencei. Ó, az biztos, hogy a férfiak kétségbeesetten elkeseredettek voltak, azon gondolkodva, vajon a következő nap lesz-e az utolsó, vagy talán az azutáni. A guillotine minden egyes lecsapódásával növekedett a félelem, hogy a saját fejük túl hamar fog a kosárba hullani.

De a férfiak többnyire gyáván kucorogtak nyomorúságos celláik sarkában, képtelenek voltak elhinni, hogy ilyen sors érte őket a francia arisztokrácia szívében. Már feladták a szívüket és lelküket, ha a testüket nem is.

De a nők! Életük és erényük heves védelmezői, dacosak egészen addig a pillanatig, amíg az éles penge a finom nyakukra nem zuhant. Rettegésük sokkal élénkebb volt, szellemük sokkal élőbb, mint a férfiaké, még ebben a pokoli lyukban is.

Szabadon sétált a nyirkos folyosókon, egy hamis egyenruha névtelenségében, amely a győztesek egyikévé nyilvánította... A mai győztesek ugyanis könnyen a holnap áldozataivá válhatnak. Túl sokszor látta már, ahogy a birodalmak és a királyok felemelkednek, majd elbuknak, hogy elhiggye az emberi fajról, hogy bármi állandó marad. A zárkákban levő nők felnéztek rá, miközben elhaladt mellettük, annak ellenére, hogy az állati ösztöneik menekülésre sarkallták őket. Szinte egy üres cella mellett állt meg, és a magányos lakóját figyelte. Már nem volt fiatal, de még mindig szép, gömbölyded nő, amely ebben az időszakban és környezetben gazdagságra utalt. A nő kába szemeivel óvatosan figyelte, ahogy kinyitotta a cella ajtaját.

– Ne félj, kicsikém! – nyugtatta meg. – Még jobb lesz!

Könnyedén a bűvölete alá esett, teste ellazult a karjában, amikor a húsos nyakához hajolt. Elfintorodott a vére ízétől, betegség bujkált a testében. Túl gyakran találkozott olyan módos nőkkel, akiket a saját férjük fertőzött meg a kórral – a társaság elismert, előkelő tagja, aki a dokkokon lévő kurvákat dugta, majd a betegségüket hazavitte a feleségének, és halállal töltötte meg még akkor is, amikor élettel akarta. „Éljen a forradalom!”, gondolta cinikusan. Megérdemelték, hogy elsöpörje őket a történelem nagy seprűje. Nyelt egyet, és küzdött a vággyal, hogy kiköpje a vért. A betegség őt nem fertőzte meg, és a vér ettől függetlenül táplálta.

A cellán kívülről felhangzó fiatal női nevetés keltette fel a figyelmét. Felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Annyira ismerős ez a hang, keresgélt az emlékezetében, hogy kire emlékezteti...?

Elengedte a haldokló nőt, és az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy leengedje a földre, mielőtt kitágult orrlyukakkal kilépett volna a folyosóra. Új céllal sétált végig a folyosón, szándékában állt megtalálni ennek a zavarnak a forrását, ezt a dolgot, amely egy már régen meghalt érzelmet váltott ki, amelyet nem is tudott megnevezni.

A sarkon befordulva meglátta a börtönőrök egy csoportját, az ő egyenruhájuk valódi, az ő hamisítottjának szomorú utánzatai, testük nem volt tisztább, mint a foglyoké, akiket felügyeltek. Szánalmas sportot űztek az egyik nővel; látta már ezt, ezek a mocskos utcai gazfickók most élvezkednek egy olyan nő puha redőiben, akire néhány hónappal ezelőtt még csak rá sem mertek nézni. Ezt a sarokba szorították, és úgy gyülekeztek körülötte, mint egy farkasfalka. A lány nevetése áttáncolt a fejük fölött, és a férfi a homlokát ráncolta. Miért tenné...

Az egyik erőszaktevő előremozdult, és az egész csoport vele mozdult, hogy elkapja a szerencsétlen lányt. Raphael hallotta a fájdalmas üvöltést, és a hangulat megváltozott, ahogy az őrök rémülten visszahúzódtak, néhányan a hozzá legközelebb állókból elkezdett rohanni. Vér folyt. Érezte érett és friss illatát. Előretolakodott, az őrök félrehúzódtak előle, arcuk kábult volt, mintha...

Ez lehetetlen! Raphael áthaladt a mocskos csoporton, félrelökve az embereket, figyelmen kívül hagyva a fájdalom- és félelemkiáltásaikat. Semmit sem jelentettek a számára. A nő mindent. Ő... Sasha volt.

A nő felbámult rá, sűrű haja fénytelen és piszkos volt, teste izzadságtól és túl sok férfi vérétől bűzlött. A fekete szemek, ugyanolyanok, mint az övé, lustán pillantottak rá, aztán a felismeréstől élesebbé váltak, majd megvetéssel, és valami gyűlölethez hasonlóval teltek meg. Véres szája durva nevetésre nyílt, feltárva karcsú agyarait.

– Nézd már! – gúnyolódott. – Nézzétek urak, ki jött velünk bulizni! Az én kedves bátyám. Azért jöttél, hogy elvedd végre, ami után ennyi éve vágytál, Vadim?

– Sasha! – mondta, megrökönyödve mind a szavaitól, mind a létezésétől.

– Sasha – utánozta kegyetlenül. – Már nem, Vadim! Az ilyen gyerekes nevek már régóta mögöttem vannak! – Ellökte a karjában lévő embert, és a férfi felé lépett, szemei dühvel teltek meg, amikor megmarkolta finom ruháit és tiszta kezeit. – Elmentél! Ott hagytál, hogy...

– Mi történt, Alexandra?

Raphael a simulékony hang felé fordult, ajkai vicsorogva húzódtak vissza, amikor egy új vámpír sétált a szeme elé, ruhája olyan kopott és piszkos volt, mint bármelyik rabé, szája vértől volt nedves. Elvigyorodott, amikor meglátta Raphaelt.

– A szépfiú! – mondta vihogva. – Mondd csak, ott voltál az úrnőnkkel, amikor meghalt? Úgy hallottam, meglehetősen szörnyű volt. – Alexandrára pillantott, és egy fejrándítással magához hívta. A nő közelebb lépett, és félelemtől nyüszítve dörgölődzött hozzá.

Raphael undorodva biggyesztette le az ajkát.

– Alexandra! – mondta élesen.

A lány még csak rá se nézett. A vámpír felnevetett.

– Már nem a tied, fiú! – Magához húzta a nőt, egyik kezével szemérmetlenül megmarkolva a melleit. – Ő az enyém! – Ujjait a nő haja köré szorította, és hátrarántotta a fejét, hogy találkozzon a pillantásuk. – Nem így van, édesem?

– Igen, Mester – vinnyogta a nő.

Raphael összeszorította az állkapcsát dühében, amely azzal fenyegetett, hogy élve felperzseli.

– Engedd el, és élhetsz még egy éjszakát! – mordult fel halkan.

A vámpír gúnyolódott. – Ez nem így működik, fiatalember! Az úrnőnk meghalt, és te... – Raphael irányába szimatolt. – Gazdátlan vagy... és úgy tűnik, jól megy sorod. Azt hiszem, itt az ideje egy családi összejövetelnek! – Megkeményedett az arca. – De az én akaratom valósul meg, fiú! Nem a tiéd! – Félre lökte Alexandrát, és kihívó pózba helyezkedett. Raphael elnevette magát, és hagyta, hogy hatalma szabadon kiáramoljon, élvezve a másik vámpír döbbent pillantását... és félelmét.

– Azt hiszem, nem! – mondta Raphael halkan.

Alexandra harcolt vele, küzdött Atyja életéért, aki elhagyta őt, amikor elkeseredetten próbált megszökni, és nem törődött a lány biztonságával. Raphael hatalma végigsöpört a menekülő vámpír felett, a földre döntötte, kiszívva belőle az életet. Alexandra felsikoltott, hatástalanul csapkodta Raphael széles hátát, mocskos körmeivel az arcát akarta megkarmolni, míg végül a férfinak sikerült lefognia, és megvédenie őt Atyja halálától, és magához szorította, amíg a halott vámpír porrá nem omlott. A lány a falhoz tántorgott, majd lehuppant a földre. A nyöszörgése megfájdította Raphael szívét, miközben húga bántalmazott testét a köpenyébe burkolta. Felkapta a karjaiba, és a bűzös folyosókon végigsétálva kivitte a friss éjszakai levegőre, láthatatlanul, kihívásoktól mentesen, átsietve az erőszak által széttépett városon, már nem hallva a haldoklók sikolyait vagy a gyilkosok harsány nevetését.

Bűntudat lett úrrá rajta, ahogy áthaladt a sötét utcákon. Egészen eddig azt hitte, hogy húga halott. Vajon az úrnője ismerte Alexandrát? Vajon eltitkolta előle? Nem számított. Semmi sem számított, csak Alexandra. Ismét vele volt, és ezúttal megmentette. Az örökkévalóságig vigyázni fog rá.

22. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cynthia kivonszolta a seggét a Land Roverből, és azon gondolkodott, van-e elég energiája feljutni a lépcsőn a harmadik emeleti hálószobába. A második emeleti vendég hálószobában is tökéletesen kényelmes ágy volt. Ebből a szempontból a tengerparti szoba kanapéja is rohadt kényelmesnek tűnt. Átcsúsztatta kulcskártyáját az olvasón, és kinyitotta a nehéz ajtót, majd hagyta, hogy becsukódjon mögötte, miután belépett.

Váratlan dörömbölés hallatszott az emeletről, és a nő hirtelen felnézett, keze elkapta az ajtót, mielőtt becsukódhatott volna, és bejelentette volna az érkezését.

– Ó, csak egy kis szünetet kérek! – motyogta.

Letette a hátizsákját a földre, és kicsúszott a bőrdzsekiből, majd előhúzta a Glockot a válltokból és elindult felfelé a lépcsőn. Kényszerítve magát, hogy lassan mozogjon, a falhoz simult, miközben tekintetével felfelé fókuszált, a rövid pihenőknél gyorsan befordult, hogy minél kevésbé tegye ki magát a következő szintnek. A legfelső emeletről hallatszódnak a hangok, gondolta. Az irodája. A francba! Most gyorsabbra vette a tempót, és kikukucskált a párkány felett, amikor a szeme odaért a második szinthez, majd felsietett az utolsó néhány lépcsőn.

Nem égtek a lámpák, de biztosan volt valaki odafent. Nem is próbálták eltitkolni a jelenlétüket, és nyilvánvalóan nem hallották a visszatérését. Amikor Cyn áthaladt a konyhán, meglátta, hogy egy kulcskártya fekszik a sziget pultján. Nagyszerű. Nem csak betörők, hanem balfék betörők. Kibaszottul fáradt volt ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a szarsággal. Az utolsó lépcsőn megállt hallgatódzni. Bármit is kerestek, nem sokat mozogtak, nem dobálták a fiókjait vagy bármi mást. Valójában egyáltalán nem mozdultak. A homlokát ráncolva a falnak támaszkodott, és kibújt nehéz csizmájából és zoknijából, majd könnyedén elindult felfelé.

– Jézusom, Billy, mi tart ilyen sokáig? Hamarosan hazaér. A vámpír pasijának már a koporsójában kell lennie!

– Mondtam már, hogy nem koporsóban alszanak, te idióta! Ez csak hülye filmes szarság! Éppen úgy ágyban alszanak, mint mindenki más.

– Ne nevezz idiótának! Ki juttatott el minket idáig?

– Oké, oké! Sajnálom! Nézd, csak maradj csendben egy percet, rendben? Itt most koncentrálnom kell! Biztos vagy benne, hogy a kazetta bent van? Nem szokta bezárni, vagy valami hasonló?

– Ez van bezárva, tökfej! És ez nem szalag, hanem számítógépes fájl. Krisztusom, miért kínlódok egyáltalán veled?

– Mert én vagyok az unokatestvére annak, aki a Foxnak dolgozik, bébi! Egy csomó pénzt fizetnek nekünk ezért a kis otthoni videóért!

– Igen – vetette oda Cynthia. – És ez elég is lesz a legszebb temetésre, miután a vámpírok letépik a fejed! De, hé, a szüleid annyira büszkék lesznek!

Holly elég hangosan sikoltott ahhoz, hogy Cyn fülét bántsa, mielőtt leejtette volna a kezében tartott zseblámpát. Az a padlón gurulva véletlenszerű fénysugarakat vetett a két megdöbbent betörőre. A duó férfi fele, egy fiatal szörfös kinézetű alak, akinek nyilván Billy volt a neve, egyszerűen csak állt, és tátott szájjal bámulta őt. Meg sem próbálta elrejteni az irodaajtó kulcslyukából kilógó tolvajkulcsokat.

– Jesszus, Cyndi, tényleg halálra tudod rémíteni az embert!

Cynthia kettejükre tartotta a fegyverét, amikor odalépett, és felcsapta a folyosó lámpáját.

– Mi folyik itt, Holly?

– Nos, nyilvánvaló, nem? Elkaptál minket. Bibibi! Tehát engedd le a fegyvert, és csendben elmegyünk.

Cyn bámult.

– Csak így? Semmi „Jaj, Cynthia, sajnálom, hogy megpróbáltam betörni a magánirodádba, de nem is örülsz, hogy milyen alkalmatlan pöcsök vagyunk?” Még egy hazug bocsánatkérés sem, Holly?

– Olyan ribanc vagy néha! Tényleg. Nem is kellene, hogy betörjek! Helyesen kellene cselekedned, és ide kellene adnod a lemezt, egyszer és mindenkorra nyilvánosságra kell hozni ezeket a vérszívókat! Ez a te kötelességed az emberi faj iránt!

Cynthia undorodva megrázta a fejét, és visszacsúsztatta fegyverét a tokjába.

– Hihetetlen vagy! Takarodj a házamból, és vidd magaddal ezt az Einsteint is!

Holly felháborodottan felsóhajtott, és megragadta Billy karját, de ő elrántotta magát, és megállt, hogy összegyűjtse zárfeltörő szerszámait Cyn megvető pillantásával kísérve. Követte őket át a konyhán, és megrökönyödve ingatta a fejét, amikor a húga lazán végigpásztázta a pultot, majd odáig ment, hogy gyorsan ellenőrizte a sziget körüli padlót is.

– Ezt keresed, Holly? – kapta fel a kulcskártyát, amelyet húga a konyhapulton hagyott, miután belépett.

Holly a kártyáért nyúlt.

– Te most viccelsz! – mondta Cyn, és elhúzta a keze ügyéből. – Tartsd szerencsésnek magad, hogy nem hívom rád és a barátodra a zsarukat! Mellesleg, Chuck tud erről?

– Ki az a Chuck? – kérdezte Billy a homlokát ráncolva.

Holly dühösen összeszorította a száját, de Cyn hitetlenkedve felnevetett. Követte őket le a lépcsőn és ki az ajtón keresztül, egészen a garázsig, amíg be nem szálltak egy ütött-kopott Toyota szedánba, feltehetően Billyébe. A falnak támaszkodva figyelte, ahogy az autó végighalad az autópályáig tartó rövid lejtőn, majd elkanyarodik. Fáradtan kiegyenesedve megfordult, hogy visszasétáljon a garázsba, amikor egy halk hangra megpördült. Lépés? Végigmérte a környéket, erőlködve, hogy lásson valamit. Még mindig sötét volt, az éjszaka és a napkelte közötti éles vonal, amikor a fény még túl gyenge volt ahhoz, hogy tisztán lásson, de az agya mégis azt mondta, hogy a nap már felkelőben van, hogy már látnia kellene. Árnyak ragaszkodtak a domboldalhoz, és az épület sarkai körüli cserjés bokrokhoz. Tekintete végigsöpört a sötét garázs és a kis parkoló felett, és el az autópályára, ami nagyjából üres ezen a kései, vagy ezen a korai órában. Egy fekete folt mozgott a távolban, hosszú, alacsony jármű közeledett felé. Valami nagy, mint...?

Óh ne! A szíve ismét hevesen kezdett dobogni. Nincs több vámpír! Berohant a garázsba, és megnyomta a gombot, becsukva a nagy lehúzható ajtót, még egy akadályt képezve közte és bárki között, aki abban a limuzinban tartózkodott. A házba sietve becsapta a biztonsági ajtót és ráfordította a zárakat, megfogadva, hogy nem válaszol, függetlenül attól, hogy ki fog kopogni. Túl késő a vámpírok számára! – kiáltotta panaszosan egy hang a fejében. Menj haza!

23. Fejezet

Fordította: Szilvi

 

Cyn élvezte az ügyes kezek érintését, a hűvös ujjak áthaladva a hátán és a csípője ívén, a lába közé merültek... Mi? Káromkodva riadt fel. Megint az az átkozott vámpír! Felült, és lábait lerakta az ágy oldalán, és szarul érezte magát. Az órára pillantva látta, hogy majdnem dél van. Aznap reggel bevett egy bogyót, hogy aludni bírjon, megharagudott Hollyra, és teljesen bestresszelt egy bizonyos szexi vámpír miatt, aki elhatározta, hogy tönkreteszi az életét. Öt óra nyugtalan alvás, és semmi mást nem tud felmutatni, csak homályos emlékeket a mézédes hangról és a lábai közötti fájdalomról, amely nem akar elmúlni.

Miután lehajtott egy csésze megfelelő erősségű kávét, és megengedett magának egyet a házvezetőnő bűnös muffinjából, újraprogramozta az alsó ajtó mágneses zárját. Még ha Hollynak valahogy sikerült is másolatot készítenie Cyn kulcskártyájáról, az már nem fog működni. Pár új kártyát készített magának, az egyiket a pénztárcájába, a másikat pedig az éjjeliszekrényébe tette, a tartalék 9 mm-es Glock mellé.

Miután ezzel megvolt, felhívta a régi ügyosztályát. Abból, amit Judkins elmondott neki, egészen biztos volt benne, hogy ez a Kolinsky nevű fickó az orosz maffia tagja. L.A.-ben nagy kelet-európai emigráns közösség volt, és a régi Szovjetunió és a kommunizmus összeomlása óta a maffia jelenléte ugrásszerűen megnőtt. Cynnek volt pár barátja az ügyosztályon. Alkalmi barátok, munkahelyi barátok. Olyanok, akikhez fordulhatott információért. Mint Benita Carballo, aki főleg a latin és fekete bandák ügyein dolgozott, de hallhatott valamit az irodában. Együtt jártak az Akadémiára, és egy időben meglehetősen közel voltak egymáshoz. Egészen addig, amíg Cyn el nem hagyta az LAPD-t. Aztán eltávolodtak egymástól, évente kétszer vagy háromszor telefonáltak egymásnak. Benita egyike volt azoknak a vékony latin-amerikai lányoknak, aki folyamatosan megpróbálta bebizonyítani, hogy ő is van olyan kemény, mint a srácok.

Aztán ott volt Dean Eckhoff. Az újonc éve alatt ő volt a kiképzőtisztje, utána mindjárt nyomozó lett, és végül a gyilkosságiakhoz osztották be. Dean már húsz éve ott van az osztályon, és valószínűleg ő volt a legjobb információforrás Kolinsky esetleges maffiakapcsolatairól.

A Benitához intézett telefonhívásra egy recepciós jelentkezett, aki átvette az üzenetet, de nem adott további információt. Ez azt jelentette, hogy barátnője valamilyen megbízatáson volt, esetleg titkosban, és egy órától egy hónapig is eltarthat, mire jelentkezik Cynnek. Másrészt Eckhoff az irodájában tartózkodott, amikor a nő felhívta, és azt mondta neki, hogy ugorjon be.

Mielőtt a zuhany alá lépett volna, felhívta Raphaelt. Nem akarta, hogy ő induljon utána a dolgoknak, mielőtt még nem használta fel a forrásait, amelyek biztosan diszkrétebbek és kevésbé voltak szélsőségesek, mint a férfié. Hálásan fogadta a hangposta személytelen üdvözletét, és várta a hangjelzést.

– Raphael, itt Cynthia Leighton. Néhány ismerősömnél leellenőrzöm Kolinskyt, és nagyon megköszönném, ha addig nem lépnél, amíg nem jelentkezem. Hívlak, amint lesz valami. Valószínűleg ma késő este. Hm, oké. Később beszélünk.

Micsoda béna üzenet, Cynthia. Szakmai? Nem! Okos? Nem! Krisztusom, úgy hangoztál, mint egy tizenöt éves! A lány felsóhajtott és letette a kagylót. A vámpírok rendszerében szemmel láthatóan nem volt lehetőség a kínos üzenetek törlésére. Kár.

Levetette a ruháját, és elfordította a csapot a zuhanyzóban, amikor csöngettek az ajtón. A bejárati ajtón. Beletelt egy pillanatba, mire rájött, mi az, amit hall. Soha senki sem használta a bejárati ajtót. A legtöbben nem is gondolták, hogy van bejárati ajtó, mivel az a ház második szintjén és az oldalán volt. Ráadásul a garázson át vezető ajtó sokkal kényelmesebb volt. De bezárta a garázs ajtaját, nem igaz? A francba! Nos, mivel a nap fenn van az égen, legalább tudta, hogy a látogató nem vámpír.

Cyn felöltött egy pulcsit, majd csendben kilépett az erkélyre, és lenézett az épület oldalára. A bejárati ajtónál nem volt kamera; annyira ritkán használták. Ez egy masszív, tömörfa ajtó volt, megerősített keretben, és be volt kötve a riasztórendszerbe, de ennyi volt. Egy helyi kézbesítő fickó állt a kis pihenőhelyen, unottnak látszott, és egyértelműen azon tűnődött, vajon van-e valaki otthon. Cyn némán visszahúzódott a házba, majd lesietett, hogy kinyissa az ajtót. A pasi azonnal felderült.

– Küldeményt hoztam Cynthia Leightonnak!?

Mindenféle frappáns visszavágás jutott az eszébe, de a fenébe is, a fickó csak a munkáját próbálta elvégezni.

– Én vagyok Cynthia. Mi az?

Megmutatta a barna, tizenhat hüvelykes, négyzet alakú kartondobozt, amely a lába mellett volt, majd átadott neki egy kézi számítógépet, hogy írjon alá. Cyn bizonytalanul nézte a dobozt.

– Kitől jött?

A küldönc visszavette a számítógépét, és megnyomott pár gombot.

– Raphael Enterprises? Itt, Malibuban. A hívás... hú, kora reggel érkezett!

– Igazán?

Vidáman bólintott.

Cynthia felsóhajtott.

– Oké! – Fogta a felajánlott eszközt és aláírta a nevét, majd a melegítőjébe kotort a húsz dollárosért, amelyet a cipzáras zsebben tartott, amikor kocogni ment. Szegény srác megérdemelte a borravalót. Valószínűleg nem is sejtette, hogy kora reggel egy vérszívó fészkébe merészkedett. És nem is akart belegondolni, hogy mi lehet abban az ártatlan kinézetű dobozban.

– Köszönöm! – Eltette a borravalót, majd felvette a dobozt, és átadta neki.

– Rendben!

Már kíváncsi volt, hogy Raphael milyen új szörnyűséget helyezett a küszöbére. A konyhába érve a dobozt a pultra csúsztatta, majd a konyhai ollóval – amelyet soha nem használt papírnál keményebb dolgok vágására – elvágta a szalagot a doboz tetején.

Legelőször egy borítékot pillantott meg, amelyre régies kézírással rá volt írva a neve. A szíve kihagyott pár dobbanást, és idegesen megnyalta az ajkait. A borítékban több dokumentum sorakozott, amelyek mindegyike a néhai Scott Judkinsra vonatkozott. Volt egy másolat az életbiztosítási kötvényéről, a teljes összegű illetményről szóló csekkel együtt; a munkaszerződésének másolata, kiemelve a halálesetre vonatkozó rendelkezéseket, és egy másik csekk, amelynek összege elég nagy volt ahhoz, hogy Cyntia szeme elkerekedjen. Az utolsó dokumentum Scott Judkins utasításai voltak, hogy mi történjen a maradványaival a halála esetén. Cynthia gyorsan átfutotta, és a beteg érzés a gyomrában úgy növekedett, ahogy haladt előre a szövegben. Amikor végzett, óvatosan letette a dokumentumot a pultra, és megemelte a dobozban lévő kisebb dobozt.

– A francba! Az az istenverte, kibaszott vérszívó...

A doboz belsejében, szépen bedugva a saját kis urnatartójába, egy egyszerű bronz urna volt. Scott Judkins hamvai.

Nyilvánvaló volt, hogy a Raphael alkalmazásában álló őrök nyilatkoztak, hogy idő előtti haláluk esetén testüket azonnal a megfelelő ravatalozóba szállítják, és megfelelően gondoskodnak róla. Kétségtelen, hogy a halott testükből lakomázó vámpírok képe szerepet játszott a gyors megsemmisítés hajlandóságában, de Cynthiának fel kellett tenni a kérdést, hogy Mrs. Judkins miként fogja fogadni a hírt, hogy a férje nemcsak meghalt, de már el is hamvasztották, és... ó, mellesleg, tessék, itt van!

A kibaszott Raphael valószínűleg röhögött az élőhalott álmában.